26. hét
A beígért gyümölcsszezon tovább folytatódott a héten, így ismét egy sűrű heten vagyok túl. Hétfő este eperlekvárt főztem be, aztán csütörtökön a cseresznyét, pénteken meg a meggyet kellett leszednünk, hogy szombat és vasárnap elkészíthessem a kedvenc levendulás cseresznyelekváromat, férjem pedig a maga meggylekvár-adagját. Vasárnap aztán egy kicsit pihenésé lett (értsd: csak mostam, főztem, keveset takarítottam, boltban bevásároltunk), még egy másfél órás délutáni szundira is jutott időm.
Baba a pocakban már kellően hozzászokott és alkalmazkodott a ritmusomhoz, így nagyon jó párost alkotunk. Ő főleg reggel és délelőtt aktív, amikor általában ülőmunkát végzek a melóhelyen, aztán délután, mikor mindenfelé járkálok, meg a tennivalók vannak, békésen szundít, meg se moccan, hogy este, mikor ismét lenyugszom és leülök, újra felélénküljön pár órára. Kíváncsi leszek, ezt az utóbbi pár hétben állandósult ritmust megtartja-e születése után is.
A héten végre sikerült összejönnünk egyik jó barátnőmnél a gyerkőcökkel. Ő három hónappal utánam szült, együtt csináltuk végig a terhességet, aztán a csecsemőkort és kisgyerekkort egészen a bölcsiig, de most is igyekszünk sűrűn beiktatni látogatásokat. Vele szoktam kibeszélni a saját problémáimat, meg az övét is, és jól meg szoktuk tárgyalni a gyereknevelés minden csínját-bínját.
Épp megint elmélyülten beszélgettünk, amikor egyszer csak felkiáltott, hogy
„De hát meg se kérdeztem, hogy vagy és minden rendben van-e a babával!”
Én csak mosolyogtam, hogy minden rendben van, nincs semmi lényeges, és akkor felelevenítettük, hogy az előző alkalommal órákon át tudtunk csak és kizárólag a terhességeinkről beszélgetni. Nem túlzok, tényleg órákon át beszéltünk a különböző nyavalyáinkról, vizsgálatainkról, eredményeinkről, alig vártuk a hetek múlását, izgatottak voltunk és csacsogók. Most meg eszembe se jut a terhességemről beszélni hosszú időn át, de lehet, hogy ez csak azért van, mert pillanatnyilag én vagyok az egyetlen terhes a környezetemben, míg első alkalommal szűkebb ismerősi körben rajtam kívül kb. öten vártak még babát.
De első alkalommal a terhességgel, szüléssel, csecsemőgondozással kapcsolatos könyveket is faltam, folyamatosan azokat kölcsönöztem ki a könyvtárban. Voltak köztük jók, kevésbé jók és kifejezetten tőlem távol álló könyvek is. Érdekelt a téma és úgy éreztem, azzal segíthetek a legtöbbet magamnak a szüléssel és az első időkkel kapcsolatban, ha felkészülök rájuk, ahogyan tudok. Félek az ismeretlentől, ezért a szülés nekem kezdetben egy rémisztő dolog volt, amin így vagy úgy túl kell esnem, és csak reménykedhetek abban, hogy minden rendben lesz. Ezért aztán rengeteg mindent elolvastam róla, ami sokat segített abban, hogy ne egy ismeretlen dolognak tartsam. Még szülésvideókat is néztem az interneten, hogy legyen valami konkrét elképzelésem arról, hogy a hollywoodi filmeken kívül a valóságban hogyan is zajlik a dolog. De amit leginkább nem bántam meg és legjobb dolog volt, az a szülésznő-választás volt. Nem is azért, amit a szülés során tett, hanem amit előtte. Ő volt az, aki leült velem és férjemmel beszélgetni, és hosszan és részletesen elmagyarázta, hogy mi és hogyan fog történni, mire lehet számítani, minden felmerülő kérdésemre választ adott. Ráadásul őszinte is volt, felkészített arra, hogy milyen beavatkozások várhatók, mi az, ami megúszható, mi az, amire inkább úgy készüljek, hogy nem. Még a császárt is részletesen elmondta, pedig akkor még csak eshetőség volt.
Nekem ez segített a legjobban abban, hogy felkészültnek érezzem magam a szülésre, persze már amennyire felkészültnek érezheti magát az ember. De úgy éreztem, hogy bár még nem éltem át, pontosan tudom, hogy mi fog velem történni, és így kevésbé féltem tőle. Nekem ez segített a legjobban, és hiszem, hogy ezért is maradt meg jó élményként a szülés, mert pontosan tudtam, hogy mit miért tesznek velem a szülőszobán, aztán pedig a műtőben. Egy dologra azonban nem készített fel senki: ez pedig az, hogy a császár másnapja életem legszarabb napja lesz. Legalábbis én életemben nem éreztem magam olyan rossz és ramaty állapotban, mint akkor.
Hogy most hogyan várom a szülést? Elvileg programcsászár lesz, hogy előtte lesz-e indított vajúdás, ha kell, vagy rögtön a műtőben kezdünk, ezt még egyelőre nem tudom, talán (remélem) korai még erről beszélni. Azt már elhatároztam, hogy amennyiben lehet, ezúttal az alapítványi, egyszemélyes szobát igénybe veszem, és igyekszem minél többet pihenni bent. Ennek érdekében pedig előre le fogom szögezni, hogy a legszűkebb családomon (férjem, lányom, szülők) kívül senki más ne jöjjön látogatóba. Sajnos előző alkalommal szülés után szóltam, amikor már rosszul éreztem magam, hogy nem szeretnék senkit látni, ennek ellenére több családtag is váratlanul beállított, mert muszáj megnézni a picurkát. Nekem viszont baromi nehezemre esett a felkelés, ráadásul nem is örültem, hogy engem olyan elesett állapotban látnak, meg persze a legtöbbször épp lefeküdtem volna pihenni, vagy éppen pihentem is, amikor megzavartak. Ez alkalommal megpróbálom már előre elmondani, hogy ez a kívánságom, tartsák tiszteletben, ha hazajövünk, otthon, nyugis környezetben szívesebben látom őket, mint ott bent egy köntösben és egy hálóingben. Hogy mennyire lesznek megértőek, az majd kiderül, egyelőre arrébb van. Időnként még soknak tűnik a hátralévő bő három hónap, ha viszont arra gondolok, hogy akkor vége lesz a nyárnak és már az őszben leszünk benne, akkor meg még szívesen elodáznám a dolgot.
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
