Hosszasan készülődtél erre a világra, az utolsó hetek állandó feszültségben teltek a rám törő erős jóslófájások miatt. Néha még rendszereződtek is, egészen erősek, mélyről jövőek voltak, de mindhiába, te a 41. hét előtt nem akartál világra jönni. A szülésindítás réme egyre inkább befészkelte magát a gondolataimba, az idegesség olyan mértékben lett úrrá rajtam, ahogy közeledett a napja, hogy volt, hogy az étel sem maradt meg bennem. Minden porcikám remegett az idegességtől, ha a két nap múlva esedékes indításra és az azt megelőző vizsgálatra gondoltam, mikor végre megszántál és komótosan elkezdtél készülődni. Délután indultak a fájások, majd késő estére elcsitultak, így aludtam néhány órát. Kora hajnalban, vagy talán inkább még éjszaka volt az, hiszen alig múlt három óra, már biztos voltam benne, hogy aznap meg fogsz születni. A folyamatosan erősödő fájások reggel hét órára szép 10 perces időközönként jelentkeztek, így a szülésindítástól és az ahhoz kapcsolódó minden kíntól megmentettél. A kórházból a kötelező megjelenés után az orvosom hazaküldött vajúdni azzal, hogy hamarosan újból találkozunk. Ezért örök hála neki, ha ott maradunk, egészen máshogy alakult volna a történetünk.

Nem sietted el a kijövetelt, szépen fokozatosan haladtunk a fájások lépcsőjén a cél felé, gyakran elbizonytalanodtam és hívtam a szülésznőmet, bár inkább bába ő, hogy mit gondol. Szerette volna, ha megyünk, de én nem éreztem elég erősnek az 5 perces fájásokat, semmikképpen nem akartam korán érkezni. Ebéd után még egy rövid alvást is engedélyeztél a megritkult fájások között, mikor azonban a kávémat kora délután megittam, olyan elementáris erővel törtek rám újból, hogy jobbnak láttam azonnal indulni. Autóban vajúdni kifejezetten rossz, az egyik kezemmel próbáltam kapaszkodni az ajtó fogantyújába, a másikkal pedig vagy a műszerfalat vagy a nadrágomat markolásztam, és közben próbáltam mélyeket lélegezni, mikor jött a fájás. Egészen szürreálisnak tűnt a kinti világ, mintha egy elmosódott film ment volna az üvegen túl. Egy piros lámpánál egy autóból a sofőr figyelte szenvedésemet. Vajon tudta, hogy szülni megyünk?

A kórház udvarán minden fájásnál megálltam és apádba kapaszkodtam, az építőmunkások élénk érdeklődéssel figyeltek minket az állványról. Ketten szembe is jöttek velünk az úton, egy fiatal tágra nyílt szemekkel és egy idősebb együttérző tekintettel. A szülésznőm már várt ránk, egy gyors vizsgálat után elfoglaltuk az egyetlen szabad szülőszobát. Állva esett jól vajúdni. Fejemet a falnak támasztottam és egyhelyben totyogtam a lábaimmal, majd később zuhanyozni menetem, és ott folytattam ugyanezt a mutatványt. Elmondhatatlanul jól esett, ahogy a meleg víz végigcsorgott a derekamon és a hasamon, legszívesebben ki sem jöttem volna onnan. A kórházba érkezéstől számítva mindössze másfél óra telt el, kezdett a hányinger kerülgetni és megváltoztak a fájások, így egy újabb vizsgálat, és hoppá, kiderült, hogy turbó fokozatba kapcsoltál, mert már háromujjnyinál tartunk, így az orvosom is elindult. Ekkor a fájások valamiért nem fájtak annyira, átjárták az egész testemet, olyan érzés volt, mintha valami ősi, mélyről jövő erő lett volna úrrá rajtam. Nem lehet pontosan leírni, mit éreztem, egy másik dimenzióba kerültem és távoli lett minden. Apádnak nem engedtem, hogy hozzám érjen, olyankor megtört ez a furcsa köd, ami elborította az elmémet. Aztán hirtelen kibírhatatlanná vált a fájdalom, még csak 40 perc telt el, de már is kitolási szakaszba érkeztünk, nem esett jól állni, feltérdeltem az ágyra, a támlát egészen függőlegesbe állítottuk, abba kapaszkodtam. Úgy meghúztam mindkét csuklóm, hogy hetekig kattogtak és fájtak.

Önkívületbe kerültem, a bába újból hívta az orvosom, hogy merre jár, mert hamarosan itt a baba. Pár perc múlva széles mosollyal az arcán lépett be az ajtón, civilben volt, gyorsan megvizsgált, úgy négykézláb, ahogyan éppen voltam, majd megegyeztünk egy burokrepesztésben, mivel addigra szinte teljesen eltűnt a méhszáj. A hátamra kellett fordulnom, nagyon rossz volt, alig vártam, hogy újra térdelhessek. Egy pukkanás kíséretében elfolyt a víz, ami 9 hónapig óvott téged. Valaki valamikor felkapcsolt egy kislámpát, eddig fel sem tűnt, hogy kint már majdnem besötétedett.

Hiába térdeltem újból fel, nem éreztem jól a tolófájásokat, nem tudtam nyomni, így kis helyezkedés és próbálkozás után az oldalamra fordultam, nem tudom már ki javasolta, az orvos vagy a bába. Az egyik lábam egy szülésznőtanonc vállán volt, apád a derekam tartotta, az orvos egy kis simítás után a kezem fogta, a szülésznő pedig védte a gátat, gátmasszázsra már idő sem volt. Kívülről egészen furcsa lehetett az öt ember alkotta póz. Minden erőmet beleadtam, éreztem, ahogy haladsz a kijárat felé, a fájásszünetekben egy picit mindig visszább csúsztál, aztán mikor a fejed már félig kint volt, megsimogattam, majd a következő fájás alatt megszülettél, és szó szerint hatalmas meglepetést okoztál, nem vártunk ilyen nagynak. Feküdtél a hasamon és én azt hajtogattam, hogy megszültem, megszültem, sikerült. Az orvosom valami olyasmit mondott, hogy meg bizony, és nem is akárhogyan. Végül én vágtam el a zsinórt, ami összekötött bennünket, olyan érzés volt, mintha egy puha gumicsövet metszettem volna ketté.

Egyetlen karcolás nélkül megszültelek, az egész kitolás nagyjából 20 percig tartott, sosem hittem el, hogy lehet óriásbébit szülni sérülésmentesen, ami annak ellenére is sikerült, hogy kerek egy kilóval nehezebb voltál a testvérednél.

Csodás háborítatlan szülés volt, olyan, amilyet bármikor bevállalnék még egyszer, bár ott a szülőszobán azért még nem így gondoltam. Köszönöm neked, hogy ilyen jól együtt tudtál működni anyával, és köszönöm a nővérednek, hogy lehetővé tette, hogy te már békésen érkezz erre a világra, és köszönöm annak, aki meghallgatta imáimat. Hiszem, hogyha vele nem küzdünk olyan kitartóan, ha nem visszük véghez azt a heroikus, mély lelki sebeket hagyó küzdelmet, aminek a végén ki tudott bújni erre a világra, akkor te sem tudtál volna ilyen könnyen megérkezni.

Halacska

További történeteket olvashatsz a Szüléstörténet.hu oldalon.