Korábban ígértem nektek, hogy mesélek a dedről is, akit oly keservesen szültem a világra. Most már erőre kaptam, a keresztelő is közel, hát figyelhettek, mifelénk így szokjuk fogadni a kis jövevényeket.
Míg viselős voltam néha, elmerengtem, vajon miféle ember válik a bennem növő emberkéből. Úgy esett, hogy végül kedden jött világra. Anyósom szerint a kedden születetteket sokan szeretik majd, mások azonban azt beszélik, haszontalan ember válik az ilyenből. Akárhogy is, hála a jóságos Szűzanyának, legalább a gyerek nyakára nem volt rátekeredve a köldökzsinór. Ha így esett volna, folyton csak rínék, hisz ez azt jósolná, akasztófán fogja végezni.
Mikor a kicsi felsírt, anyósom egyből néhány pillanatra letette a földre, hogy ettől erős, egészséges legyen. Azután sorban egy-egy pillanatra letette az asztal alá, hogy szerény, alázatos, béketűrő természetű, és az ágy alá, hogy jó alvó legyen. Végül felemelte és az gyermeket az asztalra helyezte, hogy kiemelkedjék majd társai között. Ennek végeztével az apróságomat letette férjem ködmönére, hogy a mostani tarság helyett göndör haja legyen. A bába bedörzsölte pici arcocskáját a véremmel is. Azóta ez meg is látszik. Mindig piros arcú, egészséges gyermek.
Az első fürdőre is sor került hamarost. Általános hiedelem mifelénk, hogy amelyik gyermeket először hideg víz éri, az egészséges lesz, illetve soha nem fog fázni. Gyermekemet bő vízben fürdettük, hogy hosszú életet éljen, bár anyósom nem átallotta azt mondani, az ilyen kicsiből nagybélű ember válik. A fürdőbe pénzdarabot is dobtunk, hogy ne szűkölködjön. A bába javasolta, hogy a moslékból is tegyünk a fürdővízbe egy keveset a szemverés megelőzésére, de végül inkább csak az olvasót morzsolgattam védelemül. A fateknőbe öntött vízben végül alaposan letisztogattuk a gyermeket, igyekezvén eltávolítani róla a pogánybőrt (magzatmáz). Fiút pendelybe, kislányt gatyába jó törölni, így lesz szerencsés a szerelemben, párválasztásban. Fürdetés után zsiradékkal kenték be az apróság testét, majd a bába kezét, lábát külön rongydarabokkal rögzítve, jó szorosan végigpólyázta. Pólyázás közben egyre unszoltam, igyekezzen bizonyos mozdulatokkal a gyermek arcvonásait eligazítani. Megszorította a csecsemő orrát, hogy ne legyen nagy, arcát két oldalt ujjával benyomta, hogy két kis gödröcske legyen ott majd, ha nevet.
Az én pogánykám ügyes, dolgos ember lesz, mert amit először megfog az újszülött, azzal egész életében ügyesen fog bánni. Miután rendbe tették, a kezéhez szerszámokat érintettek, ahogy kisded koromban nékem orsót, tűt. (Nem dicsekedésképpen, de azóta is a csodájára jár a falu az én kézimunkáimnak.)
A bába most naponta felkeres, ellátja a csecsemőt, megken éngemet és tanácsokkal lát el. Múltkorjában úgy zártam soraim, menten elaluszok. Hát, ez nem volt lehetséges. A bába azt mondta egy nőt nem szabad mindjárt szülés után elaludni hagyni, mert többé nem ébred fel. Ennem sem adtak egy ideig, mert ha jóllaktam volna a szülést követően, nagy hasam marad. Pálinkát kortyolhattam csupán, annak gyógyító, erősítő hatása közismert. Nem is lett volna jó, ha vizet hoznak. A vízivástól viszont is nagy has marad, vagy vízibetegséget okozhatott volna, netán vagy „fejembe ment vóna a tej” tőle. Azért, hogy a lábam ne maradjon visszeres, mozsarat tettek mellém az ágyba; lábdagadás megszüntetésére ráolvasással kísért fürdőket csinált, borogatásokat is hozott a jó bába.
Már alig várom a keresztelőt, hogy a kicsimet is elkezdhessem magam szoptatni. Most teákat kap és a szoptatós asszony tejével él. Az előtej mindenki tudja a faluban, hogy a gyermekre nézve káros, ezért azt addig is kifejtem. Aztán megtörtént a baj. Szemverésre, rontásra gyanakszom, mert igen gyulladt lett a mellem és tejláz gyötört. Közismert, hogy ha valaki, akár férfi vagy gyermek is az ágyamra ül, arra ráragad a tejem, s ezért nem tudok majd szoptatni. Erre igencsak ügyelek tehát, nehogy bekövetkezzék. Ha szoptatós barátném jön látogatóba, már az is hasonló bajt okozna, ha csak hozzáér az ágyhoz. Ezért velük megelőzésképp néhány csepp tejet kell az ágyra fejetni, ahogy felénk mondják: „megfejik az ágyat”. Ha mégis bekövetkezne a baj, a kettőnk tejével készített pogácsát közösen fogyasztanánk el. Izgulok. Remélem, elkerül a rontás és a balszerencse.
Nekem az eresz alól sem szabad most kilépni, de nem szűkölködünk, mert látogató ritkán jön üres kézzel. A közeli nőrokonok felváltva hordanak ételt. Levest, rétest hoznak leggyakrabban. Megérkezvén, elsőként mindig mielőbbi felgyógyulást, erőm visszatértét kívánják. A komaasszonynak le is kell ülnie, nehogy „elvigye a gyermek álmát”. Erdély egyes vidékein úgy beszélik, a nővendégek ruhájukból tépett foszlányt, álmot dobtak az ágyra a „Legyen álmotok!” szöveg kíséretében. Bár lenne! Pedig különösen naplemente után nem adunk ki semmit a házból, nehogy azzal „az álmot is elvigyék”, mégis keveset alszom.
A gonosztól is védenem kell a drágámat a keresztelőig. Fordítva adom rá a kisinget, kezére piros szalagot, hegedűhúrt kötök, vasdarabot (kulcsot) tettem pólyájába, olvasót fűztem pólyakötőjére, sűrűn locsoljuk szenteltvízzel. Óvatosságból, aki ránéz, megköpködi, s tilos dicsérni az apróságot. Hogy nehogy elváltsák, vagyis gonosz lények az egészséges, szép csecsemőm a maguk rút, nyomorék porontyával kicseréljék, hát sosem hagyom egyedül, s ha kényszerűségből mégis rászorulnék erre, úgy seprűt állítok az ágy mellé, seprűt teszek a bölcsőn keresztbe, a földbe a fekvőhely mellett kést, villát szúrok. Mindig a gyermeket átölelve aluszom el, ahogy az asszonyok javasolták. Éjjelre a keresztelőig még marad is valaki mellettem, nemegyszer virraszt is, hátha nem lennék elég erős a kicsit megvédeni. A lámpát, mécsest reggelig égetjük. A „gonoszok” megtévesztésére a dedet nem szólítjuk nevén, kis haszontalan, pogányka, nemtudomka óvóneveket használok.
Várom a keresztelőt. Úgy várom!
Az Úr MCMXII esztendejében.
Center
