Mesécskébe oltom, ami a mai magyar rögvaló. Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsiny falu, fővároshoz közeli, zöldellő. Gyerekkel és hitellel terhes ifjúházasok körében egyre népszerűbb, terjeszkedik, terpeszkedik, újabb területek hódolnak be a szántóból, csinos lakóparkok emelkednek. Friss aszfalt, zöld gyep, a gyepen tarka gyerekjátéksereg. A falucska ágadzik-bogadzik, kinövi az óvodát, iskolát.
Nagyobb ovi kell hát. Pénz nincs, pályázat nincs, mi marad: a helyi érdek. Ez a kis falu önerőből bővíti az ovit, mert a létszám utóbbi években megduplázódott. Mindenki, akinek kicsinye van, beleteszi a magáét, az apák hétvégén betonoznak, az anyák sütnek-főznek az önjelölt építőmunkásoknak, mind abbéli reményben, hogy a magáénak is építi, hiszen az ovis helyhiány olyan, mint a csúz: együtt lehet vele élni, de fáj és korlátoz.
Mindenki, mondom, pár kivétellel, ennek később lesz jelentősége. A segítőkről lista van az önkormányzatnál, és amikor a felújításnak vége, bizony gyorsan betelnek a helyek, mert aki segített, annak fel is veszik a porontyát, akár otthon van GYES-en, akár nem.
Így kerültünk be mi is, bár már pelenkáztam a másodikat, amikor a nagy az ovit kezdte. Viszem is reggel, megyek is érte harangszóra Isten minden áldott napján. Hanem mit hallok egyszer sugdosni a folyosón: a Tompika protekcióval került be.
Hallgatok, mint szar a gazban, mert ha úgy vesszük, mi is. Sütöttem-főztem a kicsivel a mellemen az ovi ügyéért, ezért van benn a nagyobb. Fülelek tovább: a minisztériumból szóltak le, hogy fel kell venni a Tompikát.
Hogy is volt ez? Hallgatom a mesécskét, az óvó nénink meséli haragtól fojtott hangon. Anyuka otthon a kisebbel, a nagy CSANÁ-s már fél éve, mer’ fussa. Oviérett lett, beiratkoztak. A helyeket már nem osztják oly bőkezűen, és a Protekciósék (mert akármilyen vezetéknevet is örököltek szüleiktől, innentől a faluban így hívják őket) nem voltak a segítőlistán – így hát a GYES-re hivatkozva elutasították Tompikát.
Protekciósné Anyuka azonban nem hagyta annyiban, elővette a férjét, hogy édes uram, nem vették fel Tompikát az oviba, mi lészen most mivélünk? Protekciós Apuka felhívta a keresztapját a minisztériumban: tündér-körösztapám, most mondta a lelkem-galambocskám, hogy nem vették fel Tompikát az oviba, mi lészen most mivélünk? A minisztériumi keresztapa nem is rest, veszi a telefont, hívja a falucska polgármesterét: drága jó párttárs, most mondja a körösztfiam, hogy mondta a lelke-galambocskája, hogy nem vettétek fel a Tompikát az óvodába, hát tudod te, mi lesz most veletek?!
A polgármester lenyel egy „kurvaanyádat”, aztán jó párttársként teszi a dolgát, és Protekciósné Anyuka hamarost meg is kapja a felvételt igazoló levélkéjét. S tán még ma is élnek, ha meg nem haltak, itt a vége, fuss el véle.
Nagy csendben ballagok haza a naggyal az oviból, meg is jegyzi: anya nem figyel. Anya gondolkodik. Protekciós vagyok én is, de nem érzem egy súlyban azt, hogy amiért a férjem tetőt fedett, azt más egy telefonhívással megkapja. És hol volt ez a fenenagy protekció, amikor az ovinak pénz kellett volna? Miért nem lehetett ezt pozitívan használni – hiszen ha az egy telefonnal intéztek volna, nem mondok sokat, csak százezret az ovinak, Tompikának és az öcsikéjének is piros betűs foglalt helye lett volna az oviban, öt évre előre, réztáblával a szekrénykén. Miért olyan Protekciós Apuka és a neje, amilyen: másokért nem, csak magukért emelik meg a telefont?
A költői kérdéseken túl vagy gyakorlati is: fúrja az oldalam a kíváncsiság, máshol ez hogy megy. Hallottatok hasonlót?
Summarygloss
