2015 szeptember végén ért véget az első lombikunk, és október negyedikére, a harmincnegyedik szülinapomra már tudtam az eredményt, vagyis hogy nem sikerült. December 18-ára kaptunk egy következő időpontot, ekkor indulhatott a második próbálkozás.
Addigra átnéztem a vizsgálati eredményeim, és láttam, hogy januárban egy-kettő már lejárt lesz, illetve mondta is az orvos, hogy labor, hormonpanel, Anti-müllerian hormon és D-vitamin vizsgálat friss kell. Szorgos lány módjára ezeket megcsináltattam, és kiszámoltam, hogy karácsonykor újra menstruálni fogok, tehát akkortól indulhat a stimuláció. Az orvos nem így gondolta, mert kiírt egy újabb listát újabb vizsgálatokkal. Ennyit a decemberi, sőt a januári lombikról – gondoltam. A vizsgálati listának a felét kiolvasni sem tudtam, nem ám, hogy eldönteni, hová menjek vele. Nálunk tudvalevő, hogy a férjemnél van a probléma (aligozoospermia), mégis úgy láttam, hogy addig-addig vizsgálnak engem, míg csak találnak problémát nálam.
Az elkövetkezendő hónapban nagyon sokat jártam orvoshoz. Háziorvoshoz és nőgyógyászhoz mentem első körben, mert kiderült, hogy a legtöbb helyre beutalót kell kérjek, addig időpontot sem adnak. A háziorvos nézett nagyot a listám láttán. Az asszisztense pedig közölte, hogy menjek ezekkel magánklinikára, ő is megcsináltatta a lányának az inzulinrezisztencia vizsgálatot fizetős laborban. Tudtam, hogy az orvosoktól orvosokig mászkálást és vizsgálatokért könyörgést csakis úgy lehet higgadtan végigcsinálni, ha senki reakciója nem érdekel, csakis a célra koncentrálok, de azért erre válaszoltam egy kérdéssel:
„Az ön lányának is sikertelen volt egy lombikja, amire elment már félmillió forintja?”
Nem szólt semmit, gondolta ez őrült, jobb nem vitázni vele, (vagy mit tudom én, mit gondolt), majd firkantott egy beutalót a belgyógyászatra. Beutaló kellett ahhoz, hogy eljussak oda, ahol beutalót fognak adni egy nyamvadt inzulinvizsgálatra. Tényleg egyszerűbb lett volna elmenni magánlaborba, de most úgy döntöttem, kijárom a tb-s utat. Elsőre én is a magánt választottam, de a gatyánk is ráment, most megpróbálok szinte mindent állami finanszírozásban csináltatni. Az anti-müllerian, a D-vitamin és a kromoszómavizsgálat persze így is pénzes meccs volt (25000 Ft). Megszereztem a beutalókat, csupán az immunológiai vizsgálatokat nem tudta megmondani senki, hogy hol tudom megcsináltatni. Végül sikerült telefonon elérnem egy körzeti belgyógyászt, aki nagyon készséges volt, és máris megadta egy immunológus telefonszámát, már csak vissza kellett mennem a háziorvos asszisztenséhez, hogy megmondjam nekik, hogy hová kell írnia a beutalót.
Miután minden beutalóm megvolt, elkezdtem hívogatni a helyeket időpontért. Egy délelőtt alatt sikerült mindenkit elérnem, és január közepéig mindenhová leszerveztem magamnak az időpontokat. Vettem egy külön naptárat, amibe a vizsgálatok, majd az eredmények begyűjtésének dátumait jegyeztem be. A legtöbb vizsgálat vérvétel volt, amihez már hozzászoktam. Általában reggelenként, munka előtt toporogtam még sötétben az SZTK-ban. Hihetetlen, de ha fél órával a nyitás előtt értem oda, (még tényleg sötétben), akkor is már a harmincadik voltam a sorban. Szerintem vannak olyanok, akik ott alszanak éjjel, így nem tudok velük versenybe szállni. Egyik hajnalban csináltam magamról egy szelfit, ahogyan feszítek az SZTK előtt az idős emberekkel. „Én és a csepeli nyuggerek az SZTK előtt” címet adtam a képnek.
Volt ebben a sok vérvételre járkálásban valami üdvözítő is. Akkor jöttem rá, hogy szeretek korán kelni. Nagyon jó nézni, ahogyan a nap feljön az égre, és a hajnali csend életre kel. Lassan nyüzsögnek az emberek, munkába igyekeznek. Mindenki teszi a dolgát, mint a szorgos hangyácskák. A várakozások alatt pedig sokat olvastam, sokkal többet, mint az elmúlt években, és a sok jó könyv feltöltött. Büszke is voltam magamra, elvégre megszerveztem, megvalósítom, megcsinálom. Micsoda rutinom és nagy szám lett, hogy mindenhová bejuttassam magam! Némi büszkeség fogott el minden csapolás után. No, az eredmények begyűjtéséhez már egy kicsit kevesebb türelmem volt, mert megesett, hogy azért újabb időpontot kellett kérnem, és újra várakoznom. Minden vizsgálatnál megkérdezték, hogy mi a panasz. Én meg mondtam, hogy nincs panasz, lombikra megyek, és ahhoz kérik. Ez a kijelentés mindenhol fennakadást okozott. Ilyen indikáció nincs, akkor beírom helyette, hogy anémia, jó?
Más helyeken azt kérdezték, hogy miért nem csináltatom meg ott a meddőségi klinikán a szükséges vizsgálatokat. Két orvos pedig a meddőségi centrumos dokit szidta, hogy vinné el a fene, hogy ilyet kitalál. Összességében azt vettem észre, hogy a férfiorvosok mind úgy gondolták, hogy ezek a vizsgálatok feleslegesek, és luxus, mert nem vagyok beteg, az, hogy nem terhes valaki, pedig nem tartozik az egészségügy ezen részére. Az immunológust idézem:
„Efelől minden nőnek el lehetne végezni ezeket a vizsgálatokat, akik gyerekek akarnak, és nem végezzük el, mégis születnek gyerekek.”
Szomorúak ezek a tények, de én olyan lettem, mint a vas. Meghallgattam a véleményeket és magamban örültem, hogy nem betegként vagyok ott. Végül minden megvolt a meddőségi centrumos időpont előtt, és minden eredményem tökéletes volt. Nem voltam tejallergiás, sem lisztérzékeny, sem szívbeteg, sem vashiányos stb. Az immunológia vizsgálat eredményemért pedig a férjemet küldtem, mert a munkahelye mellett volt a kórház, ahol készült. Amúgy pedig másnap mentünk a centrumba, szóval éppen az utolsó pillanatban lett meg. Csakhogy ez itt pozitív lett! ANF pozitív!
Másnap mentünk a centrumba, és a doki visszadobott minket. Ez a pozitív lelet nem jó! Nem mondott semmit. Még csak azt sem tudta megmondani, hogy hová menjünk ezzel, vagy mit jelent ez. Csak azt, hogy derítsük ki, mi a bajom, és kezeltessük. Ezért a mondatért persze fizettünk ötezer forintot. Ennyit emelkedett a konzultációs díj a múlt hónap óta. Kétezerről ötezerre. Még jó, hogy ott volt a férjem, mert én nem fizettem volna ki, ha kidobnak sem.
Másnap telefonáltam az immunológiára. A doki közölte vele, hogy hol élek én, hogy a férjemet küldözgetem az eredményemért, most szépen várjak még két hetet, akkorra lesz időpont. Majd akkor elmondja, hogy mit jelent a diagnózis, hogyan lehet kezelni, és amúgy nem olyan nagy ügy. Kértem (akkor már sírva), ha nem olyan nagy ügy, akkor adjon előbb időpontot, mert nekem a két hét múlva már késő, lekésem a beütemezett lombikkezelést. Az őt nem érdekli – közölte, és lecsapta a telefont. Ott maradtam összetörve a „nem nagy ügy” pozitív leletemmel a kezemben, és a ténnyel, hogy februárban sem fogok lombikozni, ami annyit jelent, hogy számos más vizsgálat is lejár majd, és kezdődhet az egész kavalkád elölről. Kimerültem. Két napig csak sírtam és bámultam a plafont.
Folytatás következik.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
