A mesék gonosz varázslatai igenis léteznek. Megcsörren a telefonod, és a következő pillanatban csendben vagy nagy robajjal porrá omlik mindaz, amire addig azt hitted, az életed.
Látszólag továbbra is áll minden díszlet, az ember hitetlenül tapogatja, hogy megvan keze és lába, a nap süt, a rádióban buta slágerek, a Facebookon macskás videók vagy politikai felhívások kergetik egymást, csak épp valahová végtelen távolba kerül az egész, valami, amihez mintha sose lett volna közünk.
A gonosz varázslat része, hogy mintha meghaltunk volna mi is, csak valahogy itt felejtődtünk, kóválygunk az idegenné vált ismerős falak közt, esetlenül, mint a Ghostban Patrick Swayze, mi látunk mindent és mindenkit, de minket mintha hirtelen nem látnának, vagy nem azt látnák, aminek érezzük magunkat. Nem is vagyunk azok többé, akik azelőtt voltunk, és nem csoda, hogy ezt a többiek hirtelen nem tudják hova tenni. Ahogy a közönyt sem, ami szinte mindenre vonatkozhat, aztán valaki arrébb tesz egy íróasztalon egy tárgyat, és a bőr alól tör ki a sikoltás: azt ne.
Az első pánikreakciók sodrásában észrevétlenül ereszkedik le a sötét üvegbura. Akárcsak a Harry Potter dementorai, elszigetel mindentől, ami élő és eleven, eltűnik mindennek a színe, az illata, a fénye, az értelme. Kapaszkodhatunk szavakba, jelekbe, biztatásba, korábban elnyert belső erőbe, bölcsességbe vagy érzelmekbe, most érted meg a valaha iskolában értetlenül olvasott verset: sem emlék, sem varázslat. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs.
Üresnek tűnik a menny, bent forog a malom a pokolban.
Várunk jelre, üzenetre, kopogtatjuk a kőkemény, áthatolhatatlan falat, amin az első időkben valahogy mégis átjutnak képek, dallamok, szövegek: mintha odaátról szólnának hozzánk, sorok keringenek, mint fekete madarak.
A márvány Szaturnusz mögül
odatalálsz-e, mint a fény,
hogyha smaragdtábla leszek
a Hold fekete felszínén?
Néha mint az elakadt lemez, forog újra és újra, szavak, képek, csattanás, sikoltás, körbe-körbe, míg el nem nyomják a kemikáliák vagy az alkohol. Az elsők kihűlt robotot, a másik veszélyes indulatcsomót csinálhat belőlünk, de addig se hallani az elakadt lemezt. Egy lába diófa, egy lába barackfa, belévág a villám, ne nézz rám, ne nézz rám.
És ez még mindig nem a vége. Elviselhetetlen tragédiák nyomában szorosan jár a harag, a gyűlölet és öngyűlölet, a válás, az alkoholizmus, az öngyilkossági kísérletek, vagy üres, jól hangzó csodákat ígérő gyanús „gyógyítók” mérgező vonzása - megnyílnak a kapuk, amit addig a kétszerkettő józansága sikerrel zárva tartott.
Hogy mi tart meg, mi nem tart meg, nem tudom. A hivatásos segítők, a krízisben, gyászban, traumában jártas támogatók elhessegethetik ugyan jó esetben a kínzó önvád, a mit-tehettem-volna-másként, a sose-mondhattam-neki-el démonjainak egy részét, de ami porrá lett, azt semmiféle terápia nem hozza vissza.
Az élet mindig élni akar, egyszer csak kihajt egy apró zöld hajtás a fekete kősivatagban. Mindig kihajt, de a kegyelem az, amikor eljön a pont, hogy észrevesszük. Morzsoljuk az ujjaink közt, hirtelen színe lesz, szaga, textúrája, a fullasztó fekete üvegbura légtelensége után. És közben lüktet: szabad-e ezt, megengedjük-e magunknak? Megengedik-e azok, akik lassan hozzászoktak, hogy mások ünnepén fekete gyertyák voltunk évekig? Ránk ég-e véglegesen a történetünk, a régi újság címlapja a szerepünkkel, vagy, ha már a régi életünk nem kaphatjuk vissza, kaphatunk-e helyette másik élhetőt.
Nem, nem ugyanolyan. Ha valahol másokra ereszkedik épp a fekete üvegbura, és megcsap a fojtogató levegője, egy pillanatra úgy érezzük: megint velünk történik. Mi állunk ott megint, kezünkben egy telefonnal, körülöttünk a látszólag érintetlen, de mégis pillanat alatt porrá vált világ.
Sem magyarázat, se igazság, sem vigasz, sem emlék, sem varázslat. Csak annak a rezdülése, hogy valahol megvan, ami összeomlott, megkerül a félbetört mondat, félbehagyott mozdulat másik fele, a kerek egész, a felhők felett ragyogó fény, időn, téren, reménytelenségen túl.
Vakmacska
