Amikor a Filatorigátnál beépültünk a vonuló tömegbe, átfutott az agyamon, hogy basszus, már megint itt vagyok, pedig idén nem is terveztem kijönni. A bejáratnál – a Sziget történetében először – magázva köszönt a jegyellenőr, mire lelki szemeim előtt megjelent a reklámfilm, ahogy a középkorú hölgyre ráomlik a vakolat a lépcsőházban. Úgy látszik, ez a paróka öregít.
A sokkon épphogy túltettem magam, amikor egy tizenéves lányka illedelmesen megkérdezte egy laza csókolom után, hogy merre van a Nagyszínpad. Vigyorogva útbaigazítottam, majd barátnőmmel a Présház felé vettük az irányt, ahol közelebbi kapcsolatba kerültünk egy-egy pohár borral.
Az Istenek italát szorongatva álltunk meg a nézőtér homokkal felszórt, hátsó részén, ahol már nem volt olyan nyomasztó a tömeg. Körülöttünk csupa harmincas és negyvenes riszálta a csípőjét, a risza pedig az elfogyasztott italok hatására és az idő múlásával egyre erősebb lett, míg a Jazz meg a számainál elérte csúcspontját. Ekkorra már elszállt belőlünk a hűdeöregvagyok-érzés, és magunkat elengedve csatlakoztunk a rugóként mozgó tömeghez.
A Sziget, mint minden évben, kihozza most is az emberekből a kitűnni vágyást (csúnya szóval feltűnési viszketegséget), punkfrizurák, hatalmas parókák, rikító ruhák most is felbukkantak, de találkoztunk talpig páncélba öltözött sráccal és olyannal is, aki egy szál lebegő fürdőköpenyben csatangolt az emberek között.
Az idéntől kötelező jelleggel bevezetett fesztiválkártyás fizetési megoldás nagyon bejött, de hasonlóan a bankkártyához nagyobb pénzköltésre csábít, és ezt a megfigyelést mi is alátámasztottuk: két óra alatt elfogyott a feltöltött ötezer forint, pedig csak 2-2 pohár bort ittunk és egy-egy töki pompost ettünk meg kifelé menet. A gyors pénzfogyást persze a magas árak is okozzák, a kenyérlángos darabja például 700 forint, egy deciliter portugieserért pedig 300-350 forintot kérnek.
Amikor megláttam egy középkorú párt, akik mellett gyerekeik csápoltak, eszembe jutott, hogy akár el is hozhatnám a nagyobb lányaimat a vasárnapi Tankcsapdára. Ha jól sejtem, ott sem csak tizenéves csitrikből fog állni a közönség. Velük ellentétben amikor 11-kor véget ért a koncert, nem vágytunk arra, hogy tovább bulizzunk, a puha ágy képe lebegett a szemünk előtt, ahogy araszoltunk kifelé a hömpölygő tömegben. Hiába, mégiscsak öregszünk. De ez így van jól.
Tünde
