Az élő rockzenébe a nyolcvanas évek végén szerettem bele, zöldfülű középiskolásként, egy azóta réges-régen megszűnt és legendássá vált pesti szórakozóhelyen, a Fekete Lyukban.

Tele volt füsttel, kosszal, és punkokkal, és én hajnalig pogóztam a színpad előtt azzal a sráccal, aki majd’ húsz évvel később a gyermekeim apja lett, de az egy másik történet. Ez a történet a zenéről szól, és arról, hogy miket képes kihozni az emberekből.

Vannak emberek, akik úgy szeretnek kikapcsolódni zenével, hogy egy szobában hallgatják, vagy a rádióval énekelnek kórusban az autóban. Én nem az a típus vagyok. Én nézni szeretem, hallgatni, szagolni és átérezni a zenét, élőben, akkor is, ha közben ráugrálnak a lábamra, lökdösnek, füst megy a szemembe, büdös van, és cseng a fülem a végére. Az életem története sokáig leírható koncertélményekben. Attól kezdve, hogy az érettségire való felkészülés helyett leszöktem a Lyukba és 17 évesen körbestoppoltuk az országot, hogy a kedvenc zenekarunkat élőben megnézhessük, egészen odáig, hogy New York, San Francisco és London színpadjai előtt táncoltam a Ramones, Iggy Pop, The Pixies, The Fall, U2, The Strokes és egyéb kedvencek zenéjére. Na és felszöktem zenekar turnébuszára és piáltam ott a rockerekkel (The Jesus and Mary Chain, és semmi érdekes nem történt), randizgattam gitárossal (nem ismert személy, és mindenféle rossz dolog történt), és okos kérdéseket tettem fel szupersztárnak egy interjún (David Bowie, és nagyon jó fej volt).

Azután anélkül, hogy észrevettem volna, egyszer csak abbamaradt az egész. Talán azért, mert idősebb lettem, és jobb dolgom is volt, mint a színpad előtt rázni magam, talán azért, mert a koncertjegyek árai az egekbe szöktek, talán azért, mert szétestek a haveri társaságok. Nem tudom. De nagy részben biztosan azért, mert lett két gyerekem. Nem ritka az ilyen. Sőt, mondhatni, elvárható, ugyebár. Hat hónapos terhesen az elsőszülöttemmel még gyors egymásutánban elmentem egy Iggy Pop és egy Motörhead koncertre Londonban, és a még egyke 9 hónaposomat egyszer kivittem a Szigetre, ahol a fülvédővel gondosan ellátott deddel tisztes távolból végignéztem a Sex Pistols kiöregedett, életben maradt tagjait. De a szívem már máshol volt. Azután feladtam az egészet, és az élet ment tovább. Nem éreztem, hogy bármiről lemaradtam volna. Az a fészekrakó ösztön, ami a terhesség vége felé ellepi a kismamát, nem ér véget a szüléssel. Utána szépen átmegy a fészekfenntartó ösztönbe. Ami többé-kevésbé összeférhetetlen azzal, hogy az ember feláldozza tíz-húsz gigászi csomag pelenka árát 2 koncertjegyre, taxira, egy esti bébiszittelésre és túlárazott sörökre, főleg ha tudja, hogy mosolygósan alvó mámorából hajnal háromkor fogja felébreszteni egy elgurult cumi után matató gyerek hangja.

De valamiért ma fordult a kocka. Több véletlen egybejátszása volt szükséges: a Sziget Fesztivál pont a nyaralásom közepén, két lelkes nagyi, akik felajánlották, hogy vigyáznak a gyerekekre (mit sem sejtve arról, hogy mivel töltöm majd üres óráimat) és egy közelgő kerek születésnap, ami kihozta belőlem az „éljünk még egy kicsit!” érzést. És mire végiggondolhattam volna, mi is történik, ott lépkedtem a porban színes karszalaggal a csuklómon, ugyanott, ahol a kilencvenes évek nyarain bóklásztam olyan emberekkel, akik manapság „már rég nem járnak ilyen helyekre”.  Nem tudtam, milyen érzés lesz ott lenni. Vajon öregnek, kívülállónak, hülyének fogom érezni magam a viháncoló, részeg tinik és huszonévesek között? Felhívom-e apámat félóránként, hogy sír-e a gyerek? Egyedül voltam, haverok nélkül, akik segíthettek volna, hogy jelentéktelen beszélgetésekbe bújjak az érzéseim elől. 

Az együttes, amit kinéztem, a Pulp volt, nem azért, mert a legjobb együttes a világon, hanem a régi szép emlékek miatt. 10 éve, a britpop rajongásom alatt egyszer 2 napot és 1000 kilométert kerültem egy üzleti út alatt, hogy élőben megnézhessem őket, de még emlékezetesebben, kb. ugyanakkor, 2000-ben, egy tőlük lopott idézettel hívtam meg ártatlanul egy rég elveszett, és már házas szívszerelmet vasárnap délután két órára a szökőkúthoz a térre (nem jött el, mert nem kapta meg a levelet, hiába vártam egy órát).

Álltam a sokszínű tömegben, söröspohárral a kezemben, egyáltalán nem érdekelt, hogy mekkorának látszott a fenekem a szűk fekete farmerban (biztosan nagynak, de a tömeg eltakar), hogy mit csinálhat az egyéves a nagyival (mit csinálna? valószínűleg alszik, de ha még nem, akkor hamarosan aludni fog). 

És akkor kigyúltak a fények, megszólalt ezerrel a zene, és Jarvis Cocker énekelni kezdett valamit, amit 2 szótag után megismertem, pedig évek óta nem hallottam. Mintha áram ütött volna belém, elektromosság futott végig a tagjaimon, és elmosolyodtam. A tömeg mozgott a ritmusra, emberek fel-le ugráltak, és a kezeimet a fejem felett találtam meg. Nem voltam senki lánya, senki anyja, senki alkalmazottja ott a mező közepén, csak én voltam önmagam, másfél órára.

A történetnek nem az a vége, hogy hazajöttem, megláttam a széthagyott játékokat a földön, és rájöttem, hogy a múlt az a múlt, minden megváltozott már és felnőttem. A történetnek az a vége, hogy hazajöttem, és elgondolkodtam azon, hogy vannak bennünk olyan dolgok, amik soha nem változnak meg, amik megmaradnak szenvedélyesnek és fiatalnak mindig, bármi is történik. És a zene azon dolgok egyike, amik ezt előhozzák.

Másutt