Vilnius történetünk idejében 36 éves nő, 11 éves fiúval, Budapestről.
Egy hosszú kapcsolat hirtelen és tragikus vége után fél évvel, egy ígéretes tavaszon találkozik nárcisztikus szerelmével, a sarki zöldségesben dolgozó, korban is hozzá illő Zakhar-ral, akivel közös kisbabájuk is születik. Viszonyukról és a kilátástalanságról, az elkerülhetetlen katasztrófáról szól a történet első része. (A történet valós, a szereplők fantázianeveket kaptak.)
Vilnius lakása nem az ő lakása volt. Egy a Zakhart megelőző, hat évig tartó kapcsolat másik főszereplőjének a tulajdonában élt Vilnius, amikor megismerkedtek.
Történetünk szempontjából sajnos nem maradhat mellékes, hogy a szóban forgó lakás tulajdonosa kiemelkedően jó anyagi körülmények között élő, de az „ifjú szerelmes pár” megismerkedése előtt fél évvel hirtelen meghaló, Vilniusnál húsz évvel idősebb úr volt.
Vilnius sok mindent kapott tőle. Sokfelé utazott. Sokszor indokolatlanul drága borokat ittak.
De ő fejben már nem itt tartott, örült, hogy a gyász után betoppant az életébe Zakhar és akkor még minden úgy tűnt, hogy valami olyasmi érkezett, amiben érdemes elmerülni.
Pár hónappal később Vilnius már érezte, hogy ez túl nagy merülés lesz, ki kell mászni belőle, különben fulladás lehet a vége.
Fekete nyár, fehér ősz
Költözni kellett. Új életet kezdeni. Nem észrevenni, hogy Zakhar állandóan picit többet ivott a kelleténél és talán többet kérdezett a múltban történt dolgokról, mint amennyit észrevett a jelenből. Illetve hagyni, hogy Zakhar egyik napról a másikra már ne is menjen dolgozni a nagy szerelemtől, mert hát nem ér rá ő erre...
Valóban hiba az intő jeleket nem észrevenni. De ne aggódjanak a kedves olvasók, Vilnius azóta jócskán megtanulta a leckét.
Tehát költözés. Június elején egy másnapos hajnalon Zakhar lakásában találták magukat. Kézenfekvő megoldásnak tűnt, másfél szobájával éppen megüresedve várta a lakás, hogy új élet kezdődjön benne. Vilnius fészkelt. Zakhar fészkelődött.
Ronda történetekben is szokott lenni gyerek. Ebben is volt. Pontosan négy. Ahol most tartunk, ott még csak háromról lehetett tudni. Zakhar házas ember volt. Volt háza is, szerelmes is volt belé. Felesége is volt, még papíron. Két csodás 11 évese is volt, ahogy Vilniusnak is egy szintén csodás és szintén 11 évese. A sors milyen ügyesnek gondolta magát! Hiszen ez mesés alap, mézeskalács szívben ragyogó tükörfény is lehetett volna. Na de ne szentimentáliskodjunk, haladjon a dolog. Szóval Vilnius fia is velük költözött. A berendezkedést követő hónapban Vilnius cv papírt csinált Zakharból, fülön fogta és elindultak munkát keresni számára. Egy filmbe illő kis zöldséges bolt becsületes tulajdonosa fel is vette Zakhart, korrekt feltételekkel. Vilnius fellélegezhetett. Ismét két munkahelyük volt kettejüknek. Zakhar rég nem látott (ez is intő jel kellett volna hogy legyen) két gyereke is része lett az életüknek, ihaj-csuhaj élhettek volna, míg a világ világ, és még hét esztendeig, ha...
Szóval ott volt ez a kis Ha. Megjelent a kisördög. Ott volt onnantól kezdve, hogy beköltöztek Zakhar lakásába. Hogy miért ott kezdődött, egyértelmű, kedves olvasók. A kulcsok immár Zakharnál voltak. Vilnius kapun belül volt, és hamarosan azt is megtudták, hogy szerelmük új életet hozott, jöttek a rózsaszín csíkok, dobogott egy új szív. Dobogott a kiszolgáltatottság dallama.
Gye-re-künk lesz. Gye-re-künk lesz.
Zakhar sokat ivott. Zakhar minden este sokat ivott. Zakhar minden este sokat ivott és hétvégén reggel is folytatta. Zakhar minden este sokat ivott, hétvégén reggel is folytatta és kezdett agresszív lenni.
A fejében démonok kezdtek nyihogva rohangálni, akik térdre akarták kényszeríteni Vilniust, amiért ő korábban mással élt és utazgatott. Amiért ő korábban mással élt. Amiért ő korábban egyáltalán élt. Esténként hajnalig tartott az éjszaka, reggelenként beköszöntöttek az esték. Zakhar részegen követelte Vilnius minden korábbi percét, ítélkezett, szidott, fölényes erkölcsi magasságokból tántorogva hörögte a legrondább szitokszavakat Vilnius takaró alatt jéggé fagyott ágyéka fölött. Megtörte, falhoz állította Vilniust, a szeretet nevében. Szerelemtől dühöngve nem hagyta aludni. Vilnius mindent beleadott kerekedő hasába. Mindent. A hitét, a félelmeit, a továbbra is meglévő, idétlen vágyait, a szorongva remélő, naiv időhúzását. Kifelé nem beszélt, befelé imákat mormolt. Az utcán mosolygott, otthon sírt. Zakhar így vált kiskakassá közös kis szemétdombjukon.
Eljárt még dolgozni, de poklot csinált minden éjszakából. Vilnius is dolgozott, szerette, ha nappal van. Zakhar egy olyasmi harcba kezdett, aminek egyáltalán nem lehetett senki győztese, és sosem lehetett vége. El akarta törölni Vilnius múltját. De cserébe jövőt nem mutatott. Sokat, egyre többet veszekedtek. Vilnius védekezett. Zakhar támadott, majd elkeseredetten ébren töltött éjszakákat. Kérdezgetett, minden részletet birtokolni akart Vilnius múltjából, majd ezeket a részleteket harapdálta a vodkája mellé ecetes uborka helyett. Támadott. Nem aludt. Tudni követelt. Támadott. Mérte magát. Nem Vilnius mérte őt, nem hasonlította, Zakhar önmagával tette ezt. Megingathatatlan volt abban, hogy ő nem elég jó Vilniusnak.
Vilnius körülbelül száz kézzel írott színes vallomást lamináltatott le, naponta adagolta őket Zakharnak, amikben szerelmet, odaadást, életet vallott, amikben nem tudta mihez hasonlítani, hogy mennyire nem tudja senkihez sem hasonlítani őt. Ezek a kártyák sem, és úgy tűnt, semmi sem győzte meg Zakhart. Vádolta Vilniust, amiért ő, önmaga úgy érezte, nem elég jó. Vilnius majd belepusztult a tehetetlenségbe, hogy az ellenkezőjét bizonyítsa, mindhiába. Tökéletes pszichikai kötélhúzás, mesteri egység, megbonthatatlan megbomlott elme több szereplős monodrámája zajlott. Körbe-körbe pörgött a verkli.
Augusztus huszadikán Vilnius megállította. Zakhar elment a nagy gyerekkel vásárolni. Vett 8-10 sört, 2 üveg vodkát, és a gyereknek egy Angry birds gyümölcslevet. Ezeket mind begyömöszölte váltáskájába és azt mondta kis családjának, mutat egy jó helyet, ahonnan jól látszanak a tűzijáték fényei. Fél óra múlva már a homály sem látszott. A rémálommá feszített este során végül Vilnius egyszerűen elszaladt Zakhar elől. Magával rángatva hasbéli és azon kívüli gyerekét.
Nem szaladt túl messzire. Hülye volt.
Ezután kettesben felültek pár napra Kékestetőre, ahol Zakhar visszajátszotta magát. Édesen beszélt, és Vilnius bevette a cukorkáit. Újra pozícióban volt.
A szeptember hozta meg az újabb fordulatot. Zakhar egyszer csak megint nem ment be dolgozni. Önmegvalósított. Így hívta. Korábban is előfordult ilyen szándék, azonban Vilnius olyankor ha kellett szó szerint odavonszolta a félájult, egy decis zsebekkel csörömpölő Zakhart a becsületes, mesébe illő zöldségesébe. Azon a napon - ezt Vilnius sosem felejti el - csak telefonon botladozta el Zakhar, hogy ő most bizonyít, nem megy a padlizsánokhoz többet. Ezt a korrekt főnökének el is felejtette mondani - akkor már másodszor vagy harmadszor - így azonnal kirúgódott. Vilnius akkor elfutott megint.
Vitt magával bőröndöt is. Akkor úgy gondolta, Zakharnak nagyon-nagyon bocsánatot kell kérnie mindenért. Százszor.
Folytatjuk…
