23. hét
Elég mozgalmas és húzós héten vagyok túl. Talán túlságosan is mozgalmas és húzós volt, de van olyan, hogy egyetlen hétre akar minden beférni, egyetlen hétben sűrűsödnek össze a tennivalók, a programok. Ráadásul csak a hét közepe táján kezdtem rájönni arra, hogy ez így lehet, hogy egy kicsit sok lesz, de akkor már nem nagyon volt variációs lehetőségem.
Hétfőn szokásos kóruspróba munka után (ebben az évben az utolsó), majd még este a játszótéren találtam férjemet és lányomat, így fél 8 volt, mire hazaértem. A kedd hasonlóan alakult, azzal, hogy munka után egyből a bölcsődébe mentem a lányért, gyors bevásárlás, majd estig játszóterezés. Szerdán fél napot dolgoztam, de beiktattam egy körmöst, így továbbra is rohanás volt a bölcsi, majd szokásos estig játszóterezés. Igazából nincs gondom az estig lent levéssel, mert a lányom lefárad, rengeteget mozog, szerencsére jó idő volt, így sokat lehetett levegőn, a pajtásokkal motoroznak, bicikliznek, újabban tűzoltósat játszanak, illetve rendszeresen elsétálunk meghallgatni a tücskök ciripelését. Csak hát azért igazán pihenni én a játszótéren nem tudok, a házimunka pedig kénytelen várni, mert este fél 8-kor már nem igazán akarom bekapcsolni a mosógépet, mosogatni meg sokszor egyáltalán nincs kedvem. Férjem nem igazán tudott besegíteni, mert a jó idő beköszöntével muszáj volt kimenni a családi kertekbe füvet kaszálni, permetezni. Napközben a munkát is meghajtottam, így hét végére sikerült utolérnem magam az aktáimmal. És megállapítottam, hogy bizony vannak olyan ügyek, amelyekben már nem én fogom meghozni a végső döntést, mivel már csak 5 hetet fogok dolgozni, és addig nem fog a döntés fázisáig eljutni az ügy.
A csütörtök egy kicsit még mozgalmasabb volt, miután 13 órára tárgyalásom volt kitűzve, amiről rohantam a védőnőhöz, majd még házat is elmentünk nézni férjemmel és a lányommal (költöznünk kéne, mert kicsi lesz a lakás, de nem akarjuk elkapkodni, különben is finnyásak és túlontúl sok igénnyel rendelkezők vagyunk, így lassan megy a dolog), utána pedig kellett egy pici bevásárlás is.
Pénteken egyáltalán nem mentem dolgozni, mivel aznapra volt betervezve a terheléses cukorvizsgálat. Nálunk az a rendszer van, hogy van éhgyomri vérvétele, majd jön a szörnyű cukros lötyi, 2 óra múlva pedig újabb vérvétel. Két kifacsart citrom levét vittem magammal, de kellett is, mert elfelejtettem, hogy nem 2 deci, hanem 3 deci lötyit kell meginnom. Levették a vért, kezembe nyomták a műanyag poharat a cuccossal, majd közölték, hogy akkor ha megittam az utolsó kortyot, onnantól két óra múlva kopogtassak. Rendben, el is indultam, gondoltam, a jó levegőn a padon ülve felhajtom az itókát. Megittam, majd rájöttem, hogy hoppá, otthon hagytam a telefonom, fogalmam sincs róla, mikorra kéne visszaérnem. Aztán rájöttem, hogy a kocsimnak van órája, kb. 2 perc, míg leérek, majd az alapján belövöm. A két órában pénzfelvételt, majd autómosást ejtettem meg, miközben rájöttem, hogy a tabletem végig a táskámban volt, így azon is meg tudtam volna nézni az időt. Ráadásul előzetes feltételezésemmel ellentétben arra is rájöttem, hogy kénytelen vagyok hazamenni a telefonomért, mert muszáj letelefonálnom a gumissal, hogy mehetek-e hozzá vérvétel után téli-nyári gumit cserélni. Mindegy, legalább egy 20 percet otthon tudtam lenni, be tudtam rakni egy adag mosást.
Szóval az otthoni kitérő után vissza a hegyoldalba, újra felcaplattam a klinikához, ahol ismét lecsapolták a véremet (eredmény jövő héten), majd irány a gumis, hogy végre valahára téliről nyárira váltsak. Aztán hazamentem, kis ebédet készítettem magamnak meg a férjemnek, majd összepakoltam a kis cuccomat, mivel délután a kórusommal Máriagyűdre mentünk egy rövid kirándulásra ottalvással egybekötve. Így megint sokáig fent voltam, de szerencsére bírtam a dolgot, se a hasam nem keményedett, se a derekam nem fájdult meg. Másnapra 10 km túra volt szervezve, arról már az elején tudtam, hogy teljesíteni nem tudom, ezért néhányan egy rövidebb túrát néztünk ki egy tanösvényen keresztül. A helyszínen kiderült, hogy ez a tanösvény csak hegyre fölfele megy, így félúton, kb. másfél km felfelé caplatás után másokkal együtt visszafordultam. Akkor még jól éreztem magam, de azt is éreztem, hogy tovább felfelé nem biztos, hogy tanácsos mennem, ha sík terep lett volna, jobban bírtam volna. Ráadásul mindenképpen vissza kellett volna fordulni, és a lefelé menetel során jobban húzódtak lent a szalagok, így mire visszaértünk a kiindulópontra, azért éreztem, hogy nekem ennyi bőven elég volt mostani állapotomban.
A szombat délután meg a vasárnap is pihenéssel telt, rám is fért, de valószínűleg a babára is, mert miután egész héten csak elvétve éreztem a nagy nyüzsgésben a mozgását, vasárnap olyan rugdalózásba kezdett, hogy elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen lesz az utolsó hetekben, ha már most néha egy-egy gyomron rúgása szinte fáj.
Szóval eljutottam oda, hogy valószínűleg lassítanom kellene a tempón, csak persze megint nem tudom, egyelőre hogyan. Mindig is pörgős voltam, és most a lányom miatt extra pörgősek a délutánjaim és estéim, korábban legalább akkor tudtam pihenni. Igyekszem visszavenni a tempóból, hétvégén még ebéd után is ledőlök pihenni, mert úgy érzem, szükségem van rá, de még mindig lehetne visszább venni. Szerencsére eddig a testem bírja, nincs keményedés, nem feszül, néha fájnak a szalagok, de tudom, hogy első terhességnél ilyenkor már megjelent egy fél-egy óra séta, álldogálás után a derékfájás, illetve a forgómnál elkezdődött egy fájdalom, ami végigsugárzott a lábamba. Ez most eddig egyszer fordult elő, otthon, mosogatás közben, hogy úgy éreztem, nem bírok tovább állni, és sehogy se jó nekem. De azért mikor fáradtan pihengettem otthon hétvégén, felötlött bennem, hogy úristen, még öt hétig dolgozni is el fogok járni (muszáj). Remélem, bírni fogom erővel!
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
