Málni nyolcadik születésnapján kiderült, hogy nem szimulál, valóban nem lát jól.
A szemész alaposan megvizsgálta számítógéppel és hagyományos módon is, melyből megállapította, hogy szemüveget kell hordania mínusz 0,75-ös, illetve 1-es dioptriás lencsével. Várható volt, hisz a férjem is és én is rövidlátók vagyunk, sőt, az egyik nagymama is az – ez a fajta fénytörési hiba pedig jó eséllyel öröklődik.
Nem mondom, hogy nem keseredett el, bár már jó ideje próbáltuk felkészíteni erre. Azzal vigasztaltuk, hogy manapság már több ezer szemüveg közül lehet választani, amik hihetetlen csinosak, és így ő lesz a legszebb az osztályban. Úgy tűnt, a hiúságára lehet hatni, kinézett rögtön egy kis fémkeretet magának, amit azon nyomban meg akart szerezni. Vékony kis arcához talán egy icipicit széles a keret, de annyira ragaszkodik hozzá, hogy nem szeretném elvenni a kedvét, valószínűleg megvesszük.
Tudtam, hogy a szemüvegkeretek nem olcsók, mégis meglepett, hogy egy gyereknek való keretért (lencsével) több mint húszezer forintot kérnek. És nyilvánvalóan kettőt kell majd venni, hogy legyen tartalék. Remélem, rendesen megcsinálják majd, és nem járunk úgy, mint tízéves koromban, amikor életem első szemüvegében felcserélték a – két különböző dioptriájú – lencsét, és erre csak két évvel később derült fény.
A vizsgálat estéjén izgatottan aludt el Málni, számolja a napokat, hogy mikor lesz kész a kis citromsárga szemüvege. Remélem, hamar megszokja, nem okoz majd neki problémát a hétköznapokban, sportnál, és legfőképp: nem fogják gúnyolni miatta az iskolában. Vagy már nem divat pápaszemes kígyónak csúfolni a szemüvegeseket, mint az én időmben?
Tünde
