Rakétafélék pukkannak az éjjeli ködben, Nagy meg az apja kimentek az utcára megnézni, miközben a macskám a kanapé mögé menekül ugyanez elől, pedig itt bent a szobában még a hagyományos és ingyenes módon sem pukkantott senki. Pukkantások és köd, így végződik az idei év.
Ami azt illeti, 2012-t a statisztikai átlagnak megfelelően értékeltem: minden felmérés azt szokta kihozni, a megkérdezettek saját vagy vállalkozásuk helyzetét valamivel pozitívabban értékelik, mint az úgynevezett Nagy Egészet. Én se vagyok kivétel: bár egzisztenciális helyzetem ez évben nyilván sokakhoz hasonlóan úgy alakult, hogy simán alakíthattam volna Manfredot, a mamutot a Jégkorszak 2-ből, ahol folyton megnyílt alatta valami szilárdnak vélt talaj, vagy valami meredek csúszdán csúszott váratlanul a jó ég tudja, hová, de végül valahogy megúszta. Örülhettem: én meg még pár szerencsés legalább nem a motkány szerepét kaptuk, aki még az egy nyomorú makkról is lecsúszik.
Mert a nagy egész, hát az nem valami biztató. Az év legdöbbenetesebb képe a karácsonyi éhségsor volt a Blaha Lujza téren: itt történik, karnyújtásnyira, mégis nehéz elhinni, hogy pont most, pont velünk, és nem valamiféle Dickens-regényből forgatnak épp filmet.
Ha behúzom magam után a kaput, és úgy nézek körül, 2012 normális évnek tűnt. Lekopogni, de nem jött haláleset, betegség, válás, anyagi összeomlás vagy más hasonló nyomorúság, bár tény, távolabbi ismerőseim közt volt ez is, az is, rendesen. Mi egyelőre isten tudja, miféle kegyelemnek köszönhetően megvagyunk, ahogy ez a blog is – szabad szemmel alig látható méretű szerkesztőségünk, némileg kusza feladatkezelésünk ellenére a babás-mamás blogok és oldalak élmezőnyében tanyázunk, amit bizony nektek köszönhetünk – a köhögő blogmotor ellenére csak azt kívánjuk, továbbra is árasszatok el írásaitokkal.
Meglepetések azért voltak. Néhány korábban „örökös tagnak” számító „babagyáros” egyszer csak átköltözött az első, második, harmadik trimeszterbe, hogy aztán lelkesen világgá kürtölje az örömhírt. Páran úgy tűnik, itthagytak minket, mint eb a Szaharát – pedig csak bokros teendőik nem engedik, hogy futó bepillantásnál több idejük jusson a BA-ra. Mások meg épp ellenkezőleg, lelkesen írni kezdtek – kíváncsi vagyok, ki fedezi fel magában a szerzőt majd 2013-ban és miféle témákkal örvendeztet meg bennünket.
Magamtól a legnagyobb meglepetés az volt, hogy a csudába politizálhattam ennyit, egy baba-mama blogon, ahová normális esetben ilyen csak szökőévente volna érthető, és pont én, aki inkább megvett egy házat, hogy ne kelljen még lakógyűlésre sem járnia. Az okát nem nagyon látom másban, mint amit már más is szóvá tett: nem szeretem, ha hívatlan vendégként jön utánam, visítozik a képembe a Hungária körúton, benéz a hálószobába, turkálna a táskámban, rámnyitna az iskolai vécén – pedig ifjúkorom egyetlen emlékezetes pofonját épp utóbbiért osztottam valaha ki. Hát ma már csak efféle virtuális pofonokra futja, akár egy baba-mama blogon, ha úgy érzem, célkeresztbe kerültek a gyerekek is, óvodától egyetemig. Ha békén hagyják őket, ha nem másznak utánam, nem rázzák az orrom alatt az öklüket, ha kell, ha nem, ígérem, úgy abbahagyom, mint hétéves korom táján az orrpiszkálást.
Lehet, hogy rajtam nem nagyon látszik, de én hiszek a tündérmesékben. Na nem abban, amit most a felnőttek torkán letolni igyekeznek páran, hanem az igazi tündérmesékben. Ahol nem tagadják, a hattyúvá vált testvéreket csak hét év kemény hallgatás és csaláning-szövés árán lehet visszaváltoztatni, ahol nem lehet megúszni a bajvívást a hétfejűvel, az alászállást az Alsó Világba, ahol segítség csak annak jár, aki megosztja a kis egérrel az utolsó pogácsáját, aki visszadobja a folyóba a halat, fészkébe teszi a madarat, kárörvendő vihogás helyett. Ahol arany-gyémánt is csak annak terem, aki becsülettel kirázza Holle anyó párnáit, befűti a kemencét, leszedi a gyümölcsöktől roskadozó fát. Ahol Tündér Ilonáról nem derül ki, hogy másodállásban pucéron táncol az asztalon a nemes lovagok szórakoztatására, ahol a kard az érdemesnek megbízhatóan a kezébe pattan, ha kell, az érdemtelent pedig – lehet, némi késleltetés után – de mégiscsak szurokba mártva űzik ki a városból, a nép röheje közepette, a kisfiú pedig nyíltan kimondja, ha az az igazság: meztelen a király.
Naszóval a valódi tündérmesékkel nincs semmi baj, akár hinni is lehet bennük. Csak el ne vakítson a hamis arany ragyogása, ami másnapra porrá omlik a kezetek közt, csak ne higgyetek az elváltozott boszorka túl szép mosolyának, csak ne fogadjatok magatok mellé hamis segítőt, például olyan madarat, amely az Óperenciás-tenger közepén lepottyant a hátáról. Megfelelő elszánással és segítséggel azonban megmászható az üveghegy is, átúszható az Óperenciás-tenger, megmászható az Égigérő Fa, megszerezhető az Élet vize, megszólítanak a kövek-növények-állatok. Legalábbis valami ilyesmit igyekszem átadni minden esténként a tündérmesékkel.
Meséljetek sokat a gyerekeknek az új évben. Minden nálam okosabb azt mondja, szebbek-jobbak lesznek és leszünk általa.
Mi meg meséljük itt tovább a ti felnőtt-meséiteket, hátha azáltal is szebbek meg jobbak leszünk.
Boldog új évet minden BA-olvasónak.
Vakmakcska
