Folytatjuk lombiknaplónkat, amelyben Virgili gyermek utáni vágyáról és férjével közös küzdelméről számol be. A mai részből kiderül, mi történt a Kaáli Intézetben, mit javasolt a professzor asszony látva elkeseredésüket, és felmerül az a kérdés is, hogy miért viselkednek úgy az egyelőre gyermekre hiába vágyó párok, mintha a meddőség egy titkos, bűnös társaság lenne.

A híres (és nekem köszönhetően mostanra talán hírhedt) professzor magánrendelésére eszünk ágában nem volt elmenni természetesen, bármilyen vehemensen kapacitált is. Őszintén szólva örültem, hogy megszabadultam a markából, és bár a nyelvembe kellett harapnom, de nem fakadtam ki, nem veszekedtem, nem kiabáltam, sőt még csak nem is pityeregtem. Ezzel rohamszerű javulást értem el a sírás/kiborulás nélküli orvoslátogatások statisztikámban. Ezt a tendenciát fenntarthatónak minősítettem, így szívem-lelkem megacélozva újabb időpontot kértem a Kaáliba konzultáció céljából.

Ha az ember túl van az első konzultáción, akkor viszonylag egyszerű időpontot kapni, de legalábbis nem kell sok-sok hetet várni, csak egy párat. Még nem jöttem rá a logikájára, hogy tudniillik miben különbözik egy első és egy második konzultáció. Merthogy időben körülbelül ugyanannyi, de egyik sem több egy óránál. Az a sejésem, hogy van egy bizonyos keret beállítva, hogy X új páciens lehet egy hónapban, vagy valami hasonló TB szabályozás állhat a háttérben. Lényeg a lényeg, az első konzultáció 13.000 forintba kerül, míg az összes többi, az árlistán ’Rövid orvosi megbeszélés’-ként szereplő pedig 1500 forint.

Megint nem kellett sokat várni, 10-15 percet, viszont megint rengetegen voltak, amin én megintcsak meglepődtem. Miért van az, hogy gyökérkezelésről, refluxról, lumbágóról, sérvről, fekélyről, aranyérről, hüvelygombáról simán nyíltan beszélnek az emberek, tapasztalatokat cserélnek és kézről kézre járnak a kipróbált orvosok telefonszámai, bevált módszerek és gyógyszerek, a meddőség pedig olyan mint valami titkos bűnös társaság, ahova senki sem akar tartozni, de ha mégis muszáj, akkor meg szigorúan fű alatt, csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja. Miért szégyellni- és titkolnivaló a meddőség? A meddőségre ugyanannyira nincsen befolyása az embernek, mint mondjuk a refluxra. Vagy talán még kevesebb. Nem vettem most persze számításba azokat az extrém esteteket, ha valaki keményen drogozik, iszik, éjjel-nappal bulizik, egészségtelen és zsíros kajákat eszik, dohányzik, nem mozog, ad abszurdum, nyilvános vécékre ül. Na, az tényleg szégyellje magát, mert ő hozzájárult a meddőségéhez.

De ha valaki nem dohányzik, nem bulizik, nem iszik, odafigyel az egészséges étkezésre, a rendszeres mozgásra, sőt tai-chi mestereket meghazudtoló mozdulatokkal akrobatikázik nyilvános vécék felett, akkor mi szégyellnivaló van ebben? Miért nem lehet róla beszélni? Miért kell arctalan, névtelen nicknevek mögé bújva, család előtt titkolózva sorstársakra vadászni a neten, és zárt topikokba bújva megbeszélni a megbeszélnivalót? Hiába tudom, hogy a miértek helyet inkább a hogyanra kellene koncentrálom, időről időre felmerülnek bennem különböző kontextusokban.

Visszakanyarodva a konkrét történésekhez: be kellett számolnunk a doktornőnek a nem túl biztató szövettani eredményekről. Cidrizve mentünk, mert attól tartottunk, hogy itt a vége. Ha nincs sejt, amivel megtermékenyítesenek, akkor hiába felkészült a doktornő szakmailag és hiába van rengeteg tapasztalata, ő sem tud csodát tenni. Ez a félelem valószínűleg óriási fekete fellegként lebegett a homlokunk felett a konzultáció alatt, megkockáztatom, hogy kis képzeletbeli villámok is szikráztak belőle, mert a doktornő kínlódva próbálta megértetni velünk azt, amit mi is tudtunk, hogy a hatos semelyik ma ismert és használt számrendszerben nem hetes. A fotel egyre nagyobbnak tűnt körülöttem, én meg egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magam, a doktornőt az íróasztal mögött meg egyre magasabb láttam. Végül feladta, jóságosan kihajolt az asztal mögül és azt mondta, hogy annyira kétségbeesve ülünk és nézünk rá ott ketten, hogy hajlandó megpróbálni egy, de szigorúan csak egy lombikot a mi kis hatoskáinkkal. Volt még egy gyenge és szelíd próbálkozása a donor témával, de orvosoktól szokatlan módon rögtön levágta, hogy zárt ajtókat dönget, így kért, hogy vegyük tudomásul, hogy iszonyú pici az esélye, hogy megindul az osztódás, és nagy a valószínűsége, hogy beültethető embriók hiányában az egész ciklus úgy, ahogy van, stimulálással együtt megy a kukába.

Nekem ez volt a legkevesebb, hogy ezt tudomásul vegyem és elfogadjam, talán fel sem fogtam akkor, csak örültem, hogy a sötét felhők eltűntek, pápá, vissza se gyertek! Okés, hogy sok-sok nulla van a tizedesvessző után, már ami az esélyeinket illeti, de a kudarcnál százszor, ezerszer jobban frusztrál az, ha nincsen lehetőségem egyáltalán megpróbálni valamit. A 0,000001 százalék is esély, miért ne lehetnénk mi azok, akiknek sikerül? A doktornő szerint már volt az intézetben egy hasonló feltételek mellett sikerült terhesség, sőt mi több, a baba is megszületett. Hát akkor meg?

Megkérdeztük még, hogy mi a véleménye a piacon kapható ilyen-olyan vitaminkészítményekről, ásványi anyagokról. Azt mondta, hogy bizonyítani nem tudják a hatékonyságukat klinikailag, de van, akinek javít az eredményén. Azt tanácsolta, hogy mivel fiatalok vagyunk mindketten (én 26, Ghostman 28), ezért adjuk egy esélyt a csodakészítményeknek, és várjuk fél évet a lombikkal. Nekünk ez teljesen logikusnak és elfogadhatónak tűnt, úgyhogy abban maradtunk, hogy fél évig szedi a bogyókat Ghostman, majd visszajövünk még egy spermavizsgálatra.

Fél évig szedte a szereket, ette a zellert meg a lenmagolajat. Ezek a készítmények igen drágák, és némelyiket nem is olyan egyszerű beszerezni sajnos. Egyébként a gyomrot is eléggé kikészítik, szóval óvatosan és fokozatosan kell az adagokat növelni. Úgy voltunk vele, hogy ha ez az ára, akkor ez, legalább szó szerint mondhatjuk majd a gyereknek, hogy drágaságom!

Virgili