14. hét

Talán a legtöbben tudatában vannak annak, hogy milyen tevékenység bír az életében terápiás jelleggel. Sokaknak a sportolás, az olvasás, a sütés-főzés vagy éppen az evés, nekem pedig az írás. Jó lenne, ha most is működne.

Csupa közhely lesz ez a bejegyzés, de most valahogy nem érdekel. Tudom, hogy sokan a fele királyságukat odaadnák, ha csak olyan jellegű problémái lennének, mint nekem, és egy percig nem gondoltam, hogy nehéz az életem, pusztán egy kicsit most felborulni érzem az egyensúlyt, már ami a jó és a rossz eseményeket, érzéseket, élményeket illeti, és biztos vagyok benne, hogy borúlátásomon a kismama lét hormonális változásai sem annyira segítenek. De hát akkor le is írnám az első közhelyt, miszerint mindenkinek a saját problémái a legnagyobbak.

Szerintem nagyjából azóta van konstans lelkiismeret-furdalásom, amióta másfél napos korában még nem tudtam szoptatni a fiamat, aki ezt őrült tombolással és ordítással jutalmazta, én pedig zokogva adtam neki azt a minimális kis tápszermennyiséget, amelyet egy újszülött gyomra képes feldolgozni. Hiába mondta mindenki, hogy ez nem a világvége, hogy még literszámra fog folyni a tejem, de ha mégsem, tápszeren is gond nélkül fel lehet nőni. Én kudarcnak élem meg, és azóta is végtelenül kritikus vagyok magammal szemben (is). Sokszor praktikus, ha az ember maximalista, de anyaként pont nem érzem ezt előnynek. Gyakorlatilag folyamatosan magamat szívatom a saját magam által felállított elvárásokkal, amelyek nagy része ráadásul nem is csak rajtam múlik, de ez a legkevésbé sem tart vissza attól, hogy mégis csináljam.

Az már csak a hab a tortán, amikor már mások, főleg olyanok, akiket egyébként szeretsz és adsz a véleményükre, szintén elkezdenek kritizálni és bűntudatot kelteni benned, amiért anyaként nem vagy túl nagy szám. Persze ezt így sosem mondják a szemedbe, de nem most másztál le a falvédőről, és látod rajtuk, szinte hallod a gondolataikat, na meg persze néha tényleg ki is mondják azokat. Az egy ideje már meg sem üti az ingerküszöböm (bár akkoriban napokig sírhatnékom volt miatta), amikor a gyerekem fetreng az utca közepén a földön, mert szaranyja vagyok, és elmegy mellettünk egy öreg néni, aki okvetlenül szükségét érzi, hogy odaböffentsen egy „Szegény gyerek!” kommentárt az egyébként kiváló lelkiállapotom helyreállítása érdekében.

Én magam is érzem, hogy nem az én önéletrajzom szerepel a szuperanyu alatt az értelemző kéziszótárban (bár éppen egy Top Gun logós, de Top Mum feliratos pólóban írom e sorokat), de a látszat ellenére én igyekszem. Biztosan lehetne ezt is jobban, bár szerintem nem minden nő jó alapanyag anyának, és persze vannak született tehetségek is. Talán én másban vagyok jó, ebben meg középszerű vagy simán csak nem jó. „Szegény gyerek!”

Szegény második gyerek, akivel már 14 hetes korában sem tudok annyit és úgy foglalkozni, ahogyan szeretnék, pedig vártam, készültem rá. Tisztában voltam vele, hogy most azért más lesz a helyzet, mert már nem csak magunk vagyunk a férjemmel, de azért egy kicsivel többet vártam magamtól, többet akartam tenni. De egyelőre bele kell törődnöm, hogy nem most leszek a hónap dolgozója, mert még 3 hét hátra van a nyárból, amelynek talán még sosem vártam ennyire a végét. Szeptembertől pedig új szelek fújnak majd, és én minden erőmmel azon leszek, hogy – a saját mércémmel mérve – legalább átlagos anyukája legyek a másfél gyereke(i)mnek,

Vigyázzatok magatokra és egymásra!

Anna

Korábbi kismamanapló-bejegyzések Annától itt elérhetőek.