A nyári szünet egyik leghervasztóbb, forró és punnyasztó napján történt. Én az árnyékban a teraszon hűsöltem, sör-citromos  Fanta  löttyel életben tartva magam, a kicsik a medencében két gumifotellel őrjöngtek, aztán inkább ők is a diófa alatti sk. bunkijukban húzták meg magukat, amikor megérkezett a bátyjuk.

Na, mi volt az edzésen? Á semmi. Na, mesélj már valamit! Ja, képzeld, a Bencével ott maradtunk kicsit a stégnél, úsztunk még egyet, aztán odajött egy fiatal nő. És? Azt mondta, hogy az XY modellügynökségnél dolgozik és szerinte érdemes lenne modellkedéssel foglalkoznunk. Naaa, neee, cukorgyantát keverjem? Jaaaj, anyaaa…  Na és majd felhív téged. Rendben, nem fogom untatni. Nagyon gyorsan, a kőszívű anyát adva lerázom.

Röhögtünk, izzadtan, fáradtan a semmitől, amit épp aznap tettünk – vagy nem tettünk.

Visszaemlékszünk. Három éve történt.

Aki vidékinek születik, az az is marad. Minden évben állatkert és vidámpark egyszer. Lehetne többször is, de nem. Egyszer. Megyünk épp a kapu felé, amikor kiscsaj leszólít, felírhatja-e az adatokat, szereplőválogatásra. Persze, nem akarok én a gyereknek rosszat. Vagyis a kis szőke lyányomnak. Már látom is magam, amint stílust váltok, belőtt séróval, tűsarkúban és csini cuccban kis nyereg alakú lakktáskával püfölöm a vetélytárs kislány anyját (lehet a gyereket kéne) a válogatáson, ami a nagy péééézt hozza a kiválasztottnak…  Na jó, el is felejtem, mire megvesszük a belépőket. Másnap telefon, negédes hang közli, hova várnak minket, de ne késsünk, mer’ az ő idejük annyira, de annyira drága és mi legyünk megtisztelve, hogy a színük elé tolhatjuk az orcánkat.

Utcabeli moderntáncos kislányok anyukái jóindulatúan figyelmeztetnek, hogy ááá, ááátbaszás áááám, meg kamu, meg lehúúúúzás az egész, el ne menjünk. Na jó, én sejtem, de a gyerek be van izgulva, látom, ha azt mondom, nem megyünk, mert egy átverés, akkor azt mondja jó, csak épp majd mindig azon jár az esze, hátha mégse az volt, egyszer régen…  amikor a két vastag lábbal a földön járó anyja visszarángatta a világot jelentő padlószőnyegről, tehát megyünk. Előre figyelmeztetem, amint megpróbálnak legombolni, azonnal húzunk haza, ezzel egyet is ért, kibeszéljük a témát, rendben. Eljön a nagy nap, persze fater dolgozik, a legnagyobb (akit három évvel később elkapnak a stégnél) inkább átmenne a haverjához kicsit gépezni, hát útra kelek a szőke ciklonommal meg a két rókakölyökkel. Milyen jó, hogy ilyen melegben nem kell a gyerekre zokni, úgyse találnék. Felérünk a nagy fővárosba, kocsi leparkol, inkább villamos, a múltkor is valami hülye biciklis beelőzött jobbról aztán még a motorháztetőmre is rávert egyet és áthaladt előttem a zebrán, pedig csak szokás szerint azt se tudtam hol vagyok, és kettővel kanyarodtam. Na, megérkezünk, portás, izé, lift, beszállunk, felmegyünk, millióan vannak. Ajaj. A két rókakölyök már egymás fülébe sugdos, hamarosan elkezdik csipdesni egymást, onnantól jön a nagymozgás. Még nem kéne, 2 perce se vagyunk ott. Kislányok habcsók ruhában, százféleképp fonott hajjal, lányom jó kis csíkos „milliomos kislány” strandruhában, narancssárga túraszandálban, kissé szétzilált hajjal – anyja lánya, én is hiába esküszöm, hogy fésülködtem, csak akik kedvelnek, azok hiszik el, de nem azért, mert igaznak gondolják.

Na, az előtér még megjárja, hamarosan beljebb kerülünk. Ó. Hát nem is tudom. A szülők leplezetlen pillantásokkal stírölik egymás gyerekét, van a száz közül egy, akibe szorult némi segítőkészség és szól, hogy menjünk és húzzunk valami sorszámot, tisztára, mint egy sztk rendelő, ott is mindenki azt lesi, kinek mi lehet a baja. Az összetétel eléggé érdekes, kezdek rosszat sejteni, rengeteg a középkategóriás gyerek – aki a szüleinek annyira szép –, meg van jó pár, aki a „Csak a puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot” reklám kiváló arca lenne… vagy a babyXXXL ruhagyár modellje esetleg. Na, mindegy, az ajtó kitárul és több hullámban beengedik a csapatot. A helyszín nem túl meggyőző, a színes falakon össze-vissza feldobált fotók, kb. mintha egy fotós hagyatékából a kirakatos képeket felszórták volna (kislány rózsacsokorral, anyuka és kislány macival, kisfiú – mintha valami fájdalom érte volna – labdával, atyaég). Némelyikről az jut eszembe, amikor kicsi voltam és a rádióból opera szólt, megkérdeztem öregapám, miért kiabál a néni, ő meg mondta, hogy mert csavarják a néni lábát. Akkor egy nagy mellű, kis puffancsot képzeltem, akinek a kis selyemcipős lábát valaki rettentően tekeri a súgólyukból. Szóval ilyen fotók a falon. Egy-két íróasztal benyomva a sarokba, na meg egy állványos fényképezőgép azzal az esernyőszerű izével, talán ha közelebb mennék, még poros is lenne… hát nem tudom. Roppant kedves kis hölgy elegyedik velünk szóba, milyen szép a kislány, jééé, ó, sportol is, lovagol is, jaj, de szép, jaj de ügyes, (gondolom, ha fehér öves dominóépítő lenne, vagy fekete öves orrtúró, akkor is így örülne). Na, jön egy sablonszöveg. Akit már megtévelyedett legjobb barátai megkörnyékeztek amway szöveggel, vagy azóta valami más hasonlóval, az felismeri elsőre. Jaj, de utálom, és jaj, de ciki.

Elküldöd a rákba egy kedves barátod? Vagy ezt a helyes kis csajt, úgy utálok ilyet csinálni, de elküldöm. Majd. Kicsit később. Szóval kivételes lehetőség, szép remények, hírességeink felkiáltással odatolja elém három tök ismeretlen figura profi fotóját. Aztán elkezdi kóstolgatni a kicsiket is. Még jó, hogy a szájukat megtöröltem, meg szóltam, hogy legalább kezet mossanak, mielőtt elindulunk, ha már egész nap a homokozó-medence körforgásban bundáskenyereset játszottak. Gondolom, ha dédi eljött volna velünk, akkor róla is megállapítanák, milyen fiatalos, legyen neki is szerencséje. Na, előbukkan a várva várt szó, amire alapoztam a menekülési stratégiát. Portfólió. Azaz béna fotók sok pénzért. Amit fizethetünk részletekben is, három gyereknél kedvezmény, még jó, hogy a kutya otthon maradt, de lehet, arról ingyen kapnánk két referenciafotót. Szóval százhúszezer per gyerek és pár tökátlagos fénykép. De mindjárt jön egy szakember, ha gondoljuk, aki megnézi a gyereket, hogy alkalmas-e. Szerintetek kéri az ilyet szülő? Mit tudhat az a szaki az ő kis gyönyörűségéről! Na, én kérem. Háromszor visszakérdeznek, hogy igen, biztosan? Hát persze! A csajci elmegy. Maradunk a szobában, várunk, eltelik negyed óra, sehol senki. Szerencsére a gyerek is érzi már az átverésszagot, azt mondja, anya, menjünk inkább. Megyünk. Szép lassan. Nem iszkolunk. Valahogy senki nem kérdezi, hova és miért? Az előbbi kedves hölgy egy szó nélkül egy pult mögül mosolyog ránk kényszeredetten. Közben jönnek szülők kis egyoldalas szerződésekkel, boldogan lobogtatják és barátságosan vicceskednek a hölgyekkel, reméljük szerencsénk lesz és hívjanak ám, ha a mi kis pütyürinket kiválasztották! Persze, persze, mi mindent megteszünk.

Hazafelé bevágunk egy jó nagy fagyit, aztán végre hazaérünk, mindenki ledobálja a ruháit, a lányom is beszáll igazi gyerekként a kicsik bundáskenyér-játékába. Gondolom, nagy a feszkó. Csinálok egy jó nagy adag hideg limonádét, szívószállal, jégkockával, megállapítjuk, hogy de jó itthon lenni.

Gondolom az ügynökség helyén pár nap múlva ugyanilyen megbízhatóságú külföldi munkaközvetítő, vagy világmárkás estélyi ruhák óccsóér árus lesz, esetleg soha vissza nem térő kínálatú exkluzív arany ékszerárus, ahol minden karát egy forint.

Nekünk meg marad a tanulás, meg a még több tanulás, úgy a magunk középszerű módján.

RR