Az örömöm nem tartott túl sokáig. Volt pár jó hetünk, de aztán a negyedik hónap végén a fiam öntudatra ébredt, és úgy döntött, hogy már nem lesz többé partner a vég nélküli szoptatásokban. Addig a napig mindig kitartóan és folyamatosan szopott, bármennyi ideig. És mivel én sosem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy meddig van tejem és mikortól nem jut belé már semmi, a biztonság kedvéért minden szoptatáskor jó sokáig hagytam ügyködni. Ő magától sosem hagyta abba, mindig úgy kellett leválasztani.
Egészen addig a napig, amikor megelégelte ezt a dolgot. Onnantól kezdve új szokást vett fel: amint elfogyott a tej, elengedte a mellemet, és sírni kezdett. Ez persze még nem lett volna olyan nagy baj, de bizony egyre többször volt olyan is, hogy már akkor is így cselekedett, amikor még nem fogyott el. Olykor pedig szinte még belekortyolni sem volt hajlandó. Beköszöntött hát a rettegett cumizavar? Igen, egy ideig azt hittem, hogy ez történt. Hogy eljött az, amiről az első hetekben némi túlzással azt gondoltam, hogy talán túl se fogom élni. Aztán pedig ott volt – és lám, túléltem; ráadásul még csak különösebben meg sem rázott. Egyrészt megedzett az elmúlt időszak, másrészt már rég tovatűnt a gyermekágyas időszak túlérzékenysége, amikor a tej szó hallatán is elsírtam magam. Nem mondom, hogy nem sóhajtok fel magamban még most is, amikor szoptatás közben elnézegetem a kisfiamat, vagy más szoptató anyát látok, de már tudom helyén kezelni a dolgot. Így hát különösebb érzelmi törés nélkül került megint állandó használatba a mellszívó. Újra minden szoptatás után lefejem azt, ami maradt. (De legalább már két etetés között nem fejek többé – és azért ez is nagyon sokat számít!)
Azóta megint eltelt egy kis idő, lassan-lassan közeledünk az öt hónaphoz, és kiderült, hogy valószínűleg mégsem cumizavar lehetett, hanem inkább a fogzás volt a fenti viselkedés oka. Mert a gyerekem azóta megint szopik rendesen, azaz addig, amíg van tej. És amikor elfogy, akkor sem tör ki nagy sírásban, hanem csak elengedi, és türelmetlenül, izgatottan jelzi, hogy még, még.
Így zajlanak hát az etetéseink. Először szoptatok, addig, amíg a fiam nem reklamál, hogy elfogyott. Ha olykor komfortszopizásra vált, és/vagy elalszik közben, akkor persze hagyom (néha még előfordul). Aztán mikor az előételen túl vagyunk, jön a lefejt anyatej. Nem akarom elkiabálni, de mostanában ezügyben is béke van. Amíg nem volt, vagy ha majd megint jön az újabb anyatejundoros időszak, akkor visszaállunk a szokásos módszerre: olyankor nem merek neki egyszerre sokat adni, mert nem akarom a maradékot kiönteni, de sosem lehetek abban biztos, hogy éppen ízleni fog neki, vagy sem. Szóval mindig tippelek, hogy vajon mennyit fog elfogyasztani, és annyit melegítek fel. Miután megtettem a tétet, lesem a hatást: ha simán megeszi az egészet, megkönnyebbülök: ennyivel is beljebb vagyunk. Ha nem eszi meg, akkor vagy jön a botránnyal kísért cumisüveg-cserélgetés; vagy pedig mostanában, mióta már nagyon sokat eszik (négy hónapos kora óta ugrásszerűen megnőtt a fogyasztása), inkább jó sok tápszerhez keverem. Ha így is megmarad, akkor – mit tehetnék mást, ha nem szabad újramelegíteni? – nagy sóhajjal kiöntöm.
Az utolsó felvonás pedig mindig a tápszer. Még ha az anyatej a lefolyóba került, akkor is – ugyanis az, hogy nem kell neki az anyatej, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jóllakott. Jelentheti, de nem biztos. Attól még, hogy ímmel-ámmal ette az anyatejet, és a nyelvével kilökdöste, utána tápszerből még simán magába dönthet vagy 100 ml-t. De az is lehet, hogy tényleg nem éhes már. Tehát itt újra lehet fogadásokat kötni, hogy vajon mennyi tápszert kell készíteni. Helyzettől, előzményektől, hangulattól függően megint megteszi a tétet az ember, aztán vagy ez is megy a lefolyóba az anyatej mellé, vagy lehet még egyszer kicsattogni a konyhába egy újabb adagért. Esetleg utána egy még újabbért. És néha még harmadszor is.
A három részből álló finálé mindezek után már örömünnep: először jön a büfiztetés, majd ugye a mellszívóval a maradék lefejése. Néha, mire eljutok idáig, már nem csak a maradék kerül bele, hanem az is, ami az elmúlt órá(k)ban termelődött. Végül a hab a tortán: a mellszívóalkatrészek és a cumisüvegek elmosása – és lám, már kész is az etetés!
Nem tudom, pontosan hogy és mikor ér majd véget ez a történet. Mivel a három hónapot sikerült meghaladnunk, most már a bűvös hat hónap a következő célkitűzés. Mióta megnőtt a kisfiam étvágya, és már napi 1 liter körül eszik, már újra csak kb. egyharmad az anyatej aránya a fogyasztásában; de mivel most már nem telik olyan nagy erőfeszítésbe a meglévő kb. 3 dl anyatejet fenntartani, ezért folytatjuk így. A hat hónap már nincs olyan messze. És addig is minden nap nyereség, amelyen anyatej jut a kisfiamba.
Számvetés
Tudjuk, hogy az anyatejnek számtalan előnye van. Az egyik, hogy ingyen van. Nos, álljon itt egy kis összegzés arról, hogy mennyibe is került nekem az első négy hónapban napi mindössze kb. 3 dl ebből az „ingyenes” anyatejből:
- Kórházi mellszívó bérlése 4 hónapra (4*12 000) = 48 000 Ft
- Duplafejes készlet a mellszívóhoz (amit meg kell vásárolni a bérelt géphez) = 16 598 Ft
- Szoptanít = 11 990 Ft
- Medela Calma = 7 490 Ft
- 6 akupunktúrakezelés kiegészítőkkel = 68 000 Ft
- 1 doboz More Milk = 8 530 Ft
- 6 doboz Urtica urens 5ch (homeopátiás szer) (6*972) = 5 832 Ft
- 6 csomag Laktoherb tea (6*649) = 3 894 Ft
- 6 csomag görögszénamag (6*210) = 1 260 Ft
Összesen = 171. 594 Ft
Összehasonlításképpen: ez alatt az idő alatt kb. 12 doboz tápszert használtunk el, ami összesen (12*2 202 =) 26 424 Ft-ba került.
Köszönetnyilvánítás
Ezek a posztok nem jöhettek volna létre a következők segítsége nélkül:
- A férjem, aki szóval és tettel is támogatta és támogatja mind a mai napig a szoptatási küzdelmet: a lelki támasz nyújtásától kezdve egészen addig, hogy amikor csak teheti, mindig segít az etetésben (is).
- Szüleim és anyósomék, akik az első nehéz időszakban felváltva főztek, takarítottak és vasaltak ránk, mivel én akkor szó szerint és ténylegesen csak a „tejfakasztással” foglalkoztam, semmi másra nem volt időm – még egy tojást főzni sem; és azóta is mindig segítenek, amikor csak szükséges.
- A barátok, ismerősök, kollégák, akik jóindulatú tanácsaikkal, javaslataikkal támogattak.
- És végül, de egyáltalán nem utolsósorban: a kisfiam, aki szerencséjére első gyermek, és négy hónapon át minden megpróbáltatás ellenére rendületlenül szopott.
Ilyen háttér nélkül bele sem lehet kezdeni az anyatejért egy ilyen küzdelembe, nemhogy végigvinni.
Összegzés
„az anyák 98%-a biológiailag képes megfelelő mennyiségű tejjel ellátni a gyermekét”
Na persze.
Augustina
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
