Arra ébredek, hogy őrülten ciripelnek a kabócák. Minden reggel nekilátnak, még mielőtt kitörne a hőség... több százan lehetnek, és épp az ablakunk alatt-mellett-felett ciripelnek. Szeretem hallgatni őket. 

Már bőven világos van, de a függönyön keresztül még épp csak hogy beszüremlik az aranyszínű nyári nap fénye. A férjem is ébredezik. Hátulról átkarol, aztán a hasamra teszi a kezét. Csönd van, egyikünk sem szólal meg. Tudom, hogy ugyanarra gondol, mint amire én: hogy talán most sikerülni fog.

Az elmúlt hetekben folyton "jeleket" láttam. Tudom, hogy ha az ember nagyon el akar érni valamit, akkor minden arra emlékezteti... de mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy az érkezésünk utáni éjszaka a hotelünkig vezető hosszú, sötét úton kétszer is kivilágított keresztet láttam az éjszakában. Hogy a hely, ahova érkeztünk, annyira szép, mintha az isten is arra teremtette volna, hogy leendő kismamák lelki békéjét biztosítsa. A sok virágszirom a földön, a smaragdzöld tenger, a nyugodt víztükör, a naplemente ezernyi színe... és a végtelen csend.

És persze a legváratlanabb és legszívbemarkolóbb jel: a bölcső. 

Az indulásunk előtti héten a nagymamám szülőházában töltöttünk pár napot. Pár éve felmerült, hogy veszünk ott a faluban egy házat saját magunknak, és az első dolog, amibe a bejáráskor a padlásra felmászva rábukkantam, egy legalább száz éves, fából készült bölcső volt. Rögtön az jutott eszembe, hogy egy kisbaba az, akit jelez nekünk. Később inkább az új élet kezdetét láttam benne, amibe a ház megvételével kerülnénk. Aztán azt az álmot elengedtem... a házat nem vettük meg, pár hónappal később viszont megfogant a Kicsi. Hogy a bölcső hol végezte, sajnos nem tudom, de azóta is sokszor eszembe jutott... leginkább lelkiismeret-furdalással kísérve, amiért nemet mondtam arra a felkínált életre. És most, pár nappal korábban teljesen véletlenül a saját őseim házában találtam rá a bölcső párjára. Mi ez, ha nem jel?

Most még csak egy kis pötty lehet - térnek vissza a gondolataim az eredeti irányba - ha egyáltalán. Pötty - mosolyodom el, aztán a férjemhez bújok.

A napot a továbbiakban pihenéssel töltöm. Kihasználom a gyerekmentes pár napot. Befejezem a könyvet, amit a nyaralás alatt olvasgattam, aztán sétálunk, majd vacsorázni megyünk. Gyönyörű az esti tengerpart és finom az étel... meg tudnám szokni, hogy minden nap valaki más főzzön rám.

Másnap hajnalban kelünk, kipihenve, pedig még korán van. Görögdinnyét eszegetek - jól esik a hideg dinnye, amit reggelire bekészítettek nekünk. A taxis már öt perccel a megbeszélt időpont előtt vár ránk - ugyanaz, mint aki hozott is minket. Elindulunk. Útközben megáll és beszalad egy boltba - One minute. Market. - magyarázza, aztán alig fél perc múlva jön vissza, kezében három jegeskávéval, amiből kettőt mosolyogva nyújt hátra nekünk. Nahát! 

A reptéren a szokásos unalmas időhúzás....végre leszállunk Budapesten. Apósom jön ki elénk, és már megyünk is hozzájuk, hogy felszedjük a Kicsit. Annyira hiányzott! Kitárt karral szalad felénk és csak bújik hozzánk - aztán megpróbál mindent elmagyarázni, ami az elmúlt napokban történt vele, kezdetleges szókincsét mutogatással kísérve. Másnap indulunk tovább a Balatonra, ahol a két nagy vár ránk... és folytatódik a családi nyaralás, amiből pár napra kiszakadtunk: tartunk szülinapot, fogadunk vendégeket, cserélgetjük a gyerekeket, nekem pedig minden nap délutánjára-estéjére le akar szakadni a derekam és fáj a hasam, mintha meg akarna jönni. 

Férjem igyekszik egy kis nyugalmat biztosítani nekem, és amikor csak lehet, egyedül viszi a gyerekeket a tóhoz. A vízbe nem megyek, nehogy elkapjak valamit. És nagyon reménykedem.

Telnek a napok. Olyan, mintha nem tíz nap, hanem egy hónap telt volna már el azóta, hogy hazajöttünk. Várakozok. Nehéz, de valahogy mégis sikerül nem erre gondolnom minden pillanatban. A gyerekek, a folyton felmerülő feladatok lefoglalnak annyira, hogy csak naponta egyszer-kétszer jusson eszembe, hogy lehet éppen Pötty. Egyáltalán ott van-e. Bár a minden nap jelentkező derékfájás azért elég jól jelzi, hogy valami történik, mégsem merem igazán beleélni magam. Félek, hogy aztán óriási pofára esés lesz a vége. 

Találkozom Színváltóval, aki gyanúsan méreget.... rá is kérdez finoman, de azért határozottan: csak nem?! Sejtelmesen mosolygok és visszakérdezek: Miért, gyanítasz valamit? Azt mondja, a hasam nem olyan, mint máskor, hanem inkább puffadt - aztán megszakértjük, hogy ez persze a menstruáció miatt is lehet - meg azt is, hogy három nap múlva kéne megjönnie, addig még tuti nem tesztelek.

A férjem elutazik és egyedül maradok a gyerekekkel és a nagyszülőkkel. Magamat is meggyőzöm, hogy nem kell még tesztelnem, elég lesz akkor, ha már otthon leszek én is. Ezzel még három nappal meghosszabbítom a várakozást, de nem bánom. Olyan ez, mintha a tagadásba menekülnék: amíg nem tudom az eredményt, addig hihetek benne, hogy sikerült. Másrészt azt sem akarom, hogy a férjem csak telefonon tudja meg a hírt... inkább kivárok.

A melleim viszont nem várnak, hanem bedurrannak - ahogy az első terhességem megállapításakor mondta a nőgyógyász: "ez már gyanújel, de még nem bizonyosság". Az éjszakai pisilés is felzárkózik a jelekhez, aztán egy vendégségben hurkával kínálnak, de ahogy megérzem a szagát, egyből undorodom tőle, alig bírok pár falatot letuszkolni a torkomon illendőségből, Megváltozik az alvási rutinom is: hajnalban kelek, nem kérek a kávéból, este viszont korán fekszem, szinte a gyerekekkel egyszerre. Belül csendesen mosolygok.

Ólomléptekkel halad az idő: nem akar eljönni az indulás napja. Az utolsó három, otthon töltött napban fel-alá rohangálok, hogy elintézzem, amit eddig nem sikerült: tsmt-revízióra viszem a Középsőt, beszerzem a nagyok magyar iskolai könyveit, hogy majd tudjanak gyakorolni, elviszem mindhármat fodrászhoz (külön-külön), gyógyszerért futok, pedikűröshöz megyek, csomagot veszek át, hazahozom anyóséktól a Nagyot. Sok ez már, minden nap délutánjára hasogat a derekam, pedig isten a tanúm, igyekszem pihenni is (felejtsd el, a körülmények nem olyanok). 

Az első vérzés aztán szerda reggel jelentkezik, a hajnali mosdókör után. Élénkpiros és elég sok. Teljesen beparázok, első gondolatom, hogy ha a föld alól is, de kerítek egy random nőgyógyászt és besírom magam hozzá vizsgálatra. Aztán ahogy telik az idő és csökken a vér mennyisége, meggyőzöm magam, hogy nincs értelme orvos után kajtatni, hisz úgyse tudna mit tenni, holnap meg már úgyis utazunk, ha bajom van, inkább otthon kezeljenek. Délutánra elmúlik, és valamennyire megnyugszom.

Végre eljön az indulás délelőttje. Apukám visz ki minket kocsival a reptérre - ahol aztán csak a kapuig tud kísérni, onnantól egyedül maradok a három gyerekkel. Bármennyire is megfogadtam, hogy nem emelgetek, muszáj vagyok az ellenőrzésen és utána is felemelni és cipelni a 15 kilós Kicsit. Átjutunk az ellenőrzésen, és szerencsére már "csak" 20 percet kell várni, hogy kiírják, hol a kapu. Úgy érzem, leszakad a derekam, de nincs idő a nyavalygásra: kulacsba vizet töltök, pelust cserélek, illetve próbálom a faltól falig szaladgáló fiúkat lenyugtatni és megakadályozni, hogy véletlen bedöntsék az egyik üzlet kirakatát. Írják már ki azt a nyomorult számot! 

A türelmem végén járok, mikor hirtelen megjelenik a kapu száma. Végre!! Elindulunk: a két nagy két hátizsákkal, egymás kezét fogva, a Kicsi az én kezemet fogva, mellettem gyalogolva, és én is viszek egy hátizsákot meg egy retikült még pluszban. Már félúton járunk, mikor végre találunk egy reptéri babakocsit, azt kiszedjük és beleültetjük a Kicsit - így azért könnyebb, hogy csak tolni kell. A kapuhoz érve szendvicset nyomok a kezükbe - épp elmúlt dél - legalább nyugton maradnak, míg eszegetik. Én nem eszek, bár elég éhes vagyok, de a Kicsinek kell segítenem, hogy ne szórja szanaszét a szendvicsét. Jegyellenőrzés, és újabb várakozás, immár kordonnal elkerítve. Várjuk, hogy felszállhassunk a gépre... kis késés lesz, mondják fél óra után. A gyerekek már szétunják magukat, se a könyvek, se a játékok nem jók, amiket csomagoltam, nekem viszont nincs erőm szórakoztatni őket. Hogy ne kelljen a Kicsi után rohangálnom (akinek most alvásideje lenne, de esélytelen, hogy a reptér közepén elaludjon), elveimet feladva Bogyó és Babócát teszek be nekik a telefonon. A két nagy elomolva nézi, a Kicsi már kevésbé - sosem kötik le igazán a rajzfilmek.

Hirtelen felállítanak minket, indulhatunk a géphez. Kimegyünk a betonplaccra, ahol meleg szél fúj és már épp indulnánk tovább - amikor valaki megálljt parancsol a menetnek. Húsz percen át álldogálunk a betonon. Egyszer csak érzem, hogy elönt a vér: három hullámban jön, én meg moccani sem bírok, mert tele vagyok táskával, fognom kell a gyerek kezét, hogy ne fusson el, és a másik kettőre is felügyelni, nehogy valami hülyeséget csináljanak unalmukban. Érzem a melegséget a combomon és legszívesebben elsírnám magam.... hát megint nem sikerült... közben még azon is aggódok, nehogy egy hatalmas tócsa jelenjen meg alattam. Leguggolok a Kicsihez, és próbálok nem mozogni... még szerencse, hogy bokáig érő szoknya van rajtam, így talán nem olyan feltűnő, mi folyik alatta. 

Sosem derül ki, miért kellett megállni, egyszer csak továbbengednek és  felszállhatunk. Miután kis csapatommal elfoglaljuk a helyünket, gyorsan előtúrok egy zsebkendőt, hogy diszkréten a szoknyám alá nyomjam. Halvány reménysugár pár másodpercig: hátha csak téves riasztás volt. Kiveszem: tiszta, élénkpiros vér van rajta. Felállni sem tudok, nemhogy mosdóba menni - özönlenek be az emberek a gépbe, mindenki keresi a helyét, a wc-k zárva. Patthelyzet. Várom, hogy felszálljunk, közben előtúrok egy betétet, hogy amint lehet, a mosdóba siethessek vele. 

De nem szállunk fel. Negyven percen át ülök tehát combokat összeszorítva, türelmetlenül, miközben sírhatnékom van - helyette megint vizet adok, második kör szendvicset osztok, mesekönyvet olvasok, gyereket nyugtatok - miközben fejben mantrázom a "Nem mehetsz el! Minden rendben lesz!" mondatokat. Végre kinyitják a mosdókat - naná, hogy egy pasas besasszézik elém, én meg csak állok, mint a hülye a folyosón és remélem, hogy nem gyűlik alattam a tócsa. Végre bejutok, felmérem, mekkora a baj... elég sok a vér. Megtörölgetem magam amennyire lehet és beteszem a betétet.

Már csak másfél óra és leszállunk. Addig nem sírhatok... majd otthon siratom el a mi kis Pöttyünket.

A férjem a reptéren vár minket, átveszi a gyerekeket, és a kocsihoz kísér. Kódoltan megpróbálom neki elmondani, mi történt... hosszú még a kocsiút hazáig, és közben meg is kell állni, mert a gyerekek természetesen éhen akarnak halni. A boltban, ahol vásárolunk, ismét elmegyek mosdóba és érdekes módon a vérzés megint csökken... már alig van valami. Nem értem. Egyszerre vagyok ideges, reménykedő és elcsigázott.

További hosszas zötykölődés után hazaérünk. Rohanok a mosdóba, megint nézem, nincs több vér, mintha elvágták volna. Nem érdekel, hogy este hét óra van, azonnal előtúrok egy terhességi tesztet és megcsinálom. Tartom a kezemben, de szinte hármat se kell számolnom, már mutatja is a két csíkot. Nem merek hinni a szememnek... eddig minden alkalommal vizsgadrukk volt bennem, amikor teszteltem, most meg inkább olyan érzésem van, mint a falánk embernek, aki csak befalta, de nem élvezte az ételt. Ráadásul végképp nem értek semmit. Még örülni sem tudok igazán, inkább csak össze vagyok zavarodva. Mutatom a férjemnek is, ő se tudja, mit mondjon. Kétségek között fekszem le aludni.

Másnap reggel kivet az ágy. Vérzésnek semmi nyoma, mintha soha nem is lett volna. Hétkor megbeszéljük, hogy elugrom egy vértesztre, 7:30-kor már ott is vagyok a falusi laborban. Szerencsére nincsenek előttem sokan, szinte rögtön hívnak, leveszik a vért, és már mehetek is. Mindkettőnknek munkanap van, a gyerekek táborba mennek, a Kicsi első napos beszoktatásra velem az új bölcsibe, egy órára. Tudom, hogy nem kéne emelgetnem, de nincs más megoldás. 

Hazaérve nekilátok a munkának a gyerekkel a nyakamban, akit Férjjel felváltva menedzselünk. Dél után egy kicsivel, mikor ő épp lefekteti a Kicsit, megjön a véreredmény emailben: majd kiesik a szívem, akkorát dobban, mikor megnyitom. Eredmény: 1584. Keresem a táblázatot, hogy ez most akkor mi... hát nem teljesen őszinte a mosolyom. Az átlagban benne van, de inkább az alja-közepe felé. Most akkor mi van?! Telefonálok a nőgyógyász titkárságára, ahol legutóbb voltam, elmondom, mi a helyzet, azt mondják, adnak egy időpontot szeptember 22-ére. Te jó ég, az még hol van.... de hajthatatlanok, előtte még bármi történhet. Na ja. Megbeszéljük a férjemmel, hogy elmegyek még egy vértesztre pár nap múlva, akkor már talán látni lehet, hogy nő, csökken vagy stagnál a hcg értéke és abból kiderül, mi történik velem.

A hétvége borzasztó lassan telik - és persze megint jelentkezik a vérzés is, csak hogy ideges és reményvesztett legyek. A legrosszabb ez a folytonos kétségek közötti hánykolódás. Minden terhességemnél aggódtam, minden kis görcsöt, derékfájást rossz jelnek vettem... de ez most más, mert vérzés is van mellé. Kísértenek a vetéléseim emlékei. Nem merek örülni, mert nem tudom mi lesz. 

Hétfő reggel. Megint szinte kipattanok az ágyból - főleg, hogy a Kicsi hat után már nem aludt vissza, fél hétkor pedig félreérthetetlen üvöltéssel értésünkre adta, hogy szedjük ki az ágyából. Hasogat a fejem... front van és álmos is vagyok. De közben már arra gondolok, mikor mehetek a vérvizsgálatra. Hét után 10 perccel ott is vagyok, aztán megyek haza: két gyerek otthon, a harmadik napköziben. Próbálok dolgozni, de a folyamatos zajkeltés és "anyaaaa, szólj rá, hogy ne nyúljon hozzá" közepette több mint nehéz... végül feladom, és teszek be nekik mesét, hogy legalább haladni tudjak. Persze eddigre már határozottan lüktet a fejem, úgyhogy beveszek egy quarelint. 

Most gyorsabban jön az eredmény, mint a múltkor, már 11 óra után látom a leveleim közt. Nem merem megnyitni... időnként azért ellenőrzöm, hogy ott van-e még, de nem nyúlok hozzá. A férjem ír, hogy elindult hazafelé, ebédre hazaér,  várjuk meg. Jó. Mérhetetlen lelkierővel úgy döntök, hogy akkor most már megvárom, és csak vele együtt nézzem meg. 

Mikor megjön, leültetem magam mellé és közösen nyitjuk ki az emailt.... keresem az eredményt a szememmel a sok sor között... és igen, ott van, 3116 vagyis duplázódott! 

Nem is merem elhinni....  de ezek szerint mégsem hagyott itt minket a mi kis Pöttyünk, mégis itt van velünk! Megszorítjuk egymás kezét, közben szétárad bennem az öröm. Annyira régóta várunk már rá... persze a parázással sem bírok leállni, mert mi lesz ha... de mégis, lassan-lassan kezdem beleélni magam, hogy tényleg babánk lesz. Megint. 

Becsszó, ő lesz az utolsó, csak sikerüljön.

Shadow