Tökéletes terhesség után szerettem volna tökéletes körülmények között egy tökéletes kisbabát a világra hozni. Sajnos azonban Adél, a tökéletes kislány érkezése meglehetősen tökéletlenre sikerült.
Biztosan minden nőből más hoz ki a terhesség, sokak a szent anyaság gondolatában vesznek el, mások hatalmas fizikai tehernek érzik az állapotot és alig várják a felszabadulást, megint mások pedig igyekeznek maximálisan kiélvezni a hormonok által turbósított testi örömöket, úgymint evés-alvás-dugás, amik tényleg nagyon jól tudnak esni. Aztán mindenkinek megvan a nagy privát tanulsága, nekem ez a természet csodálata lett.
Figyeltem végig, ahogy valami nálam hatalmasabb vette át az uralmat a testem felett, minden funkció és változás a kis lény növekedését kezdte szolgálni, én pedig lassan elhittem, hogy semmi más dolgom, csak hagyni a nagy anyatermészetet elvégezni a munkáját. Kezdtem nagyon odafigyelni arra, hogy minél kevesebb műanyaggal szennyezzem a testem, és ezáltal zavarjam a nagy anyatermészet működését. Gyümölcsöt és zöldséget ettem terhesvitamin helyett – amit szintén plasztiknak gondoltam. A szülésre már teljes bio üzemmódban készültem: gyógyteák, masszázs és homeopátia. Természetesen akartam szülni, gyógyszerek, fájdalomcsillapítás nélkül, akkor, amikor a természet azt mondja: kezdődik.
Aztán teltek-múltak a hetek, és a természet nem adott startjelet. Egyre gyakrabban jártam az orvoshoz, aki nézegetett, méregetett, vizsgálgatott, de a mesterséges szülésindítást szóba se hozta – látva, mennyire ragaszkodom a dolgok naturális menetéhez. Eljött az a nap, hogy már nem volt tovább maradása a bébinek, valamit kellett tenni, hogy kibújjon. Egy kíméletesebb oxitocinterheléses módszer mellett döntöttünk. Ez a vegyület tulajdonképpen az a hormon, amely a szülést elindítja. Az eljárás lényege, hogy egy kis adaggal ráveszik a testet arra, hogy kezdje el az anyagot nagyüzemben termelni.
A tervezett kezelés előtti este elkezdődtek a fájások, amitől nagyon boldog voltam, mert reméltem, hogy így egyáltalán nem lesz szükség semmilyen hormoninjekcióra. Szépen haladtak előre a dolgok, a 20 perces fájásokat 15 percesek, majd 10 percesek követték. Stopperrel a kezemben ültem a nappaliban a kanapén egész éjjel és vártam a nagy élményre, az anyatermészet hívó szavára! Nem voltak persze kellemesek a fájdalmak, de végig az járt a fejemben, amit az orvosom korábban mondott, mégpedig, hogy ennek a fájdalomnak van értelme, van célja, ez kell motiváljon. Szemben azzal, ha fáj a fogad, mert lyukas, ennek majd csodás vége lesz, nem holmi gyökértömés.
Reggelre 5 perces fájásokkal érkeztünk a kórházba, mind a szülésznő, mind a doki örömmel konstatálta a helyzetet, remélve egy szép természetes szülést a rengeteg előjegyzett programcsászár mellé. Az injekciót dobtuk, nem volt már értelme. Amikor aztán az orvos megvizsgált, megállapította, hogy késő délután, este lesz ebből baba, még a folyamat kezdetén vagyunk. Ezért Peti elment kicsit dolgozni, ígérve, hogy ebéd után visszajön. Félóra múlva, amikor már 2 perces fájásaim voltak, hívtam újra, hogy most jöjjön vissza, mert beindultak az események. A bébi szívhangja jó volt, viszont továbbra sem tágultam annyira, mint kellett volna az ilyen gyakori fájások mentén. Kezdtem érezni, hogy valamit mégsem csinál jól a nagy anyatermészet...
Dél körül már egyik fájás érte a másikat, elviselhetetlen volt minden, ájuldoztam, az erőm végét jártam, hiszen már 2 éjszaka alvás maradt ki, alig ettem, honnan is lett volna energiám?! Bekötöttek egy infúziót, az segített, új erőre kaptam. De továbbra sem volt még sehol sem a gyerek, a doki szerint ilyen ütemben haladva még 4-5 óra vajúdás vár rám. Beleborzongtam a gondolatba, hogyan fogok órákat túlélni ebből a fájdalomból. Aztán a bébi döntött helyettem. Úgy elkezdett ugyanis esni a pulzusa, hogy nem igazán az volt többé kérdés, én bírom-e. Mert ő nem bírta. Hogyan is bírta volna, amikor 2 héttel túlhordtam, és mind a placenta, mind a magzatvíz borzalmas állapotban volt?!
Nem tudom, melyik volt a sokkolóbb: azt tudomásul venni, hogy műtét vár rám, vagy az a pillanat, amikor kiküldték a gyerek apját, és én egyedül maradtam. Érzéstelenítéssel próbálkoztak, de én azt akartam, altassanak el, nem akarom végignézni, végighallgatni a műtétet. Eltelt 10 perc, mire a gerincinjekciót sikerült beadni, nem kifejezetten 1 perces fájásokra tervezték. Mire kezdtem volna zsibbadni, csak annyit hallottam az orvostól, hogy „nem várhatunk, altatást kérek”. A következő pillanatban már nyomták le a torkomon a csövet és ez az utolsó élményem a szüléssel kapcsolatosan.
Ébredezés közben azon gondolkoztam, hogy vajon álmodtam-e, hogy hallom, amint egy kislányt vesznek ki belőlem. Azóta se tudom, hogy valóban hallottam-e, vagy megálmodtam, hogy lányom született. De nem ez volt az első kérdésem ébredés után, hanem az, hogy a baba egészséges-e. Sírva fakadtam, amikor mondták, hogy igen és ráadásul gyönyörű. Még jó pár percet kellett várjak a lánykára, de Péter már mellettem volt és lelkesen mesélte az élményeit. Hogy milyen nagy haja van és mennyire szép, és nagyon sírt és nincs is összenyomódva és nem akart képet csinálni, mert véres rongyok voltak körülötte! Sajnálom, hogy sosem láthattam lilán, magzatvizesen, artikulálatlanul üvöltve – úgy, ahogy az anyatermészet adta. Annak viszont örülök, hogy az apja igen, és tudom, hogy abban a percben végzetes szerelem szövődött apa és a lánya között. Van nekik egy olyan élményük, ami csak az övék.
Sokat gondolkoztam azóta, hogy miért tolt ki velem a nagyon tisztelt anyatermészet. Ha a nincsen kórház, nincsen orvos, nincsen civilizáció, akkor ez a baba nem születik meg, és az sem biztos, hogy én túlélem. Az is eszembe jutott, hogyha nem hagyjuk annyit túlórázni a bébit, talán bírta volna, és császármetszés helyett megúszom egy „szimpla” mesterséges szülésindítással. Igazság szerint nagyon egyszerű lenne most az orvost hibáztatni. Könnyűnek tűnik a rossz élményeket úgy feldolgozni magunkban, hogy keresünk/találunk egy bűnbakot, ahelyett, hogy elfogadnánk, hogy ezt dobta a gép, és itt senki nem tehetett semmit sem. Nem is értem, miért jobb valakire haragudni, mint a sorsra. Ugyanis az orvosom végig a legjobb döntéseket hozta, ebben az esetben én ragaszkodtam túlságosan görcsösen az elképzeléseimhez a természet mindenhatóságáról...
Hogy mi a tanulság? Talán az, hogy nem véletlenül adott az anyatermészet az embernek annyi észt, hogy kicselezze vele alkotóját. Hát akkor meg miért ne tenné meg?
csib
