December 29.
Elképzelem, hogy milyen lenne, ha ma megszületnél, ahogy ki voltál írva. Milyen lenne a karomban tartani és megpuszilni. Hangos lennél, szétkürtölnéd a világnak, hogy élsz? Mi lenne benned belőlem, és mi az apádból? Kis gyönyörűség lennél biztosan – nekem biztosan a legszebb.
De te már nem születhetsz meg, mert majd négy hónappal ezelőtt egy majdnem átlagos reggelen elfolyt a magzatvizem és a kórházi vizsgálóasztalon már dőlt belőlem a vér. Hiába vert 140-et a szíved, be kellett fejeznünk a mi kis történetünket, mert én meghaltam volna, a te sorsod pedig ezzel megpecsételődött. Sürgősségi császárral ragadtak ki a fészkedből, ahol úgy szerettél tornázni. Remélem, hogy nem fájt neked. Nem bírtam megkérdezni, mert nem bírnám elviselni a tudatot, hogy igen.
El sem hinnéd egyébként, hogy mennyit gondolok rád, és nem csak akkor, amikor meglátom a köldökömig futó vágást a hasamon, hanem naponta milliószor. Bevillannak emlékek, ahogyan este az ágyon fekve csodálkozva nézem a mozgó pocakomat, aztán ahogyan a kórházi ágy szélén ülök, amikor elsőként felállítanak, a karjaimban három kanüllel, a hasamban két drainnel, bekatéterezve, véresen, térdig befáslizva és a rezidens lány azt csicsergi, hogy olyan ez, mint egy jó kis reggeli torna.
Vagy ahogyan itthon lábadozva csak zokogok-zokogok, szó szerint az üresség és a fájdalom váltja egymást és úgy érzem, sosem lesz jobb. De jobb lett. Két hét után nem szédültem a tejapasztótól, három hét után nem volt bennem varrat, négy hét után már nem sírtam minden nap, hat hét után újra dolgoztam, bár nagyon nehéz volt, és sokszor még mindig nehéz helyt állni. Már tudok „létezni”, újra nevetni, a fizikai erő is visszatér: az ember észre sem veszi, és már nem vonszolja magát, hanem néha szalad.
Nem állítom, hogy már elengedtem a miérteket, de már nem érzem azt, hogy megőrülök tőlük. Nem tudom, miért így kellett lennie, senki nem tudja. Néha el kell fogadni, hogy nincs magyarázat. Néha el kell fogadni, hogy mire elhisszük a csodát, már el is illan. Csak piszkosul hiányzol. Anyuka lettem, de nincs gyermekem. Egy anyuka pedig erősebb mindennél, így érted én is az leszek. És a jövőbeli testvéreidért, hiszen alakuljon bárhogy is, te a bátyjuk leszel és vigyázni fogsz rájuk. Csak te odafentről.
Egyszer remélem, hogy lehet, lesz testvéred. Ettől persze téged nem kaphatlak vissza, és ez az, amit nagyon kevesen akarnak érteni. Hogy az nem fogja semmissé tenni azt a tényt, hogy téged elveszítettelek. Mert hiába nem találkoztunk, én ismertelek és nagyon-de nagyon szerettelek.
Nyugodj békében, kisfiam! Nem tudom visszapörgetni az időt, nem tudok valamit máshogy csinálni, mert nem mondták meg, mit kellett volna. Nem tudlak visszahozni, pedig mindennél jobban szeretném. Nem tudok mást tenni, csak gyújtani egy gyertyát, újra abbahagyni a sírást és újra felállni. Nekünk 22 hét álom jutott.
Kata
