A tanítás idén hét közepén kezdődött, ennek nagyon örültem, mert így egy lightos, szoktatós héttel kezdtük iskolai pályafutásunkat. A többes szám jelen esetben nem negédeskedő, rossz szokás, hanem én magam is azt érzem, hogy én is megmérettetek, és folyamatosan megoldandó feladatok elé vagyok állítva. Az utolsó szabad napokban kivágjuk a betűtáskához a betűket, a szám-és jelkártyákat, cipős dobozba összekészítjük a rajz- (amin nagyon röhögök, az iskola „nem borulós vizes tálkát” kér a rajz holmihoz – szerintetek van olyan vizestál, amit egy csapat elsős nem borít ki?) és a technikacsomagokat, a füzeteket bekötjük, felcímkézzük.

 

A tolltartó is megtelik ceruzával, radírral, színessel, hegyezővel. A ceruzák végét kicsit megvágom, ráírom a gyerek monogramját. És minden iskolai holmiba bekerül a monogram, hol tintával, hol – mint a tornatrikóba – hímzéssel. És nemcsak a monogram, hanem a gyerek eddigi óvodai jele is, mert hát azt nagy biztonsággal felismeri, addig is, amíg nem tud olvasni.

 

Amit feltétlen pozitívan értékelek, hogy még beiratkozáskor megkaptuk az eszközlistát, így rendesen elő tudok készülni. Ami negatív, hogy a listán szerepel a betűtáska, betűsín, betűkészlet is, amelyről rögtön az első napon kiderül, hogy nem az kell, mert a Meixner-féle Játékház könyvhöz egy másféle tartozik, amit majd az egyik tanító néni rendel meg. És nem csak a kidobott pénz idegesít, hanem az is, hogy egy csomó idő volt kivagdosni azokat a nyomorult fél centiszer fél centis betűket, jeleket.

 

Az év eleji kiadások természetesen már első nap szembe jönnek, egy halom kitöltendő papírral együtt. Nyilatkozzam, hogy a gyerek mely étkezéseket kíván igénybe venni, akar-e hittanra járni, ha igen, reformátusra vagy katolikusra, töltsünk ki egy személyi adatlapot, amelyen a gyerek és a szülők összes adatai szerepelnek. Ez utóbbit azért nem értettem, mert ezeket már a beiratkozáskor felírták. Valamint újra be kellett küldeni a születési anyakönyvi kivonatot, amit szintén bemutattunk már. Igazoljam a tankönyvtámogatásra való jogosultságot. Küldjek be 1000 forintot fénymásolásra, másik ezret az új betűtáskára. És ekkor még előtte vagyunk a szülői értekezletnek, ami csak tovább fokozza a kiadás-hegyeket.

 

Első nap Csabit nem kell kelteni, rakétaként robban ki az ágyból fél 7 körül, pillanatok alatt mosakszik, öltözik, aztán izgatottan toporog, amíg én is kész leszek. Szerencsére az elsősökre nem vonatkozik a tilalom, hogy a szülő nem teheti be a lábát az iskolai szentélybe. Bemehetünk a terembe, elrendezhetjük az aprónépet, helyére kerül a levetett kinti cipő. Tanító nénit megrohamozzuk, átadjuk a kitöltött paksamétákat témák szerint borítékolva, befizetendőket úgyszintén. Aztán már csak látszat-tevékenységeket folytatunk, húzzuk az időt, hogy még csak egy kicsit maradhassunk a gyerekkel.

 

Kifelé menet botorkálva jut eszembe, hogy éppen csak azt nem tudom, hol lesz a napközi, hova menjek délután Csabiért. Mert nálunk nem egy, hanem két épületben van az iskola, van egy öreg (1852-ből talán), meg egy új (ha-ha, a gyermekek évében épült- fiatalok kedvéért: az 1979 volt). Vágtatok vissza, de a tanító néni sem tudja. Mintha ez a két dolog, a tanítás és a napközi két külön, össze nem függő galaxis lenne. Érdekes. Aztán elkapom az igazgatónőt, és kiderül, hogy a napközi az öregben lesz, ami nekem jó, mert az pont a munkahelyem mellett van.

 

Ezek után már tényleg semmi okom és jogom a suliban lófrálni, hát elmegyek dolgozni.

Délután egy feldobott, jó kedvű, érdeklődő Csabi vár rám, aki „imádja a napközit”, és egyébként is a világ úgy kerek, ahogy van. Neki. Mert az én kedvemet kissé elveszi az első nap mérlege: egy elveszett benti cipő, négy eltűnt ceruza,és egy elkallódott felső.

 

Temptation