Csigusz, Tucsok és Cápi, avagy Steve metamorfózisa
Becsületes nevem Steve vagy egyszerűen Pistike, akár a viccekben. Családom tagjai – közülük számomra leginkább a tejszagú anya és a szőrös apa különül el élesen eddig – az első időkben Csigusznak szólítottak. Ez nem volt teljesen kedvemre való, nyilván a hangomra utalt, ezért igyekeztem és sikerült is szintet lépnem, kiérdemelve ezzel a Tucsok jelzőt. Ezzel még mindig nem voltam teljesen elégedett és igyekeztem tovább fejlődni. Apám mondogatja, száz szopással jogot formálhatok egy erősebb szívó szájszervre, ezért az erősebb hang mellé jól értelmezhető harapó mozdulatokat társítottam, kiérdemelvén a Cápi nevet, mint azt a kép is mutatja. Valamint – érzésem szerint anyám legnagyobb örömére – az OÁÁÁ OÁÁÁ hangok mellé beillesztettem a kissé békülékenyebb LLLÁÁÁÁ kifejezést, amennyiben testhelyzetem horizontálisból vertikálisba csap át.
Szüleim egyelőre jól kondícionálhatónak tűnnek, látszik, hogy lovakat tartanak – ezek kissé furcsa valamik, jellemzésükre később kitérek –, mert azonosulva ezen állatok tanulási képességeivel, harmadszorra mindent megértenek.
Az első napjaim nagy részét pihengetéssel töltöttem, valamint próbáltam hozzászokni a rengeteg hangingerhez, a családtagjaim folyamatos testikontaktus-kényszeréről nem is beszélve. Alapjáraton állandó a mozgás körülöttem, hiába, aki népes családba érkezik, annak kimarad az életéből a kiságy feletti forgó magányos zenécskéje a hermetikusan lezárt szobában. Lennék én műélvező, de nem hagynak. Ha véletlenül elpihennék és már csak a madárcsicsergést hallgatnám a nyitott ablaknál, akkor azonnal bejön valamelyik kedves bátyám, és határozottan állítja, hogy pont ebben a szobában látta legutoljára Boba Fett lego űrhajóját, ami persze nincs ott, de keresés közben kapok egy combmarkolászást, egy a kelleténél hosszabb ideig tartó puszit vagy arcnyomorgatást, hogy olllyanédesezakistesó.
Kemény napjaim vannak, az biztos.
A múltkoriban minden hang elhalt, elmaradt a kurjongatás a medencéből, legnagyobb bátyám gitárszólói sem nyújtották meg a félébrenléti állapotom hosszát, nem tudom, mi történt, de megijedtem kissé. Anyám valami olyasmit panaszkodott a szomszéd tejszagú nőnek, hogy azt hitte, mennyit fog pihenni, de mióta elmentek a tesók és csak kettesben vagyunk, egy hete ordítok. Hát félek, na, nehezen viselem a bizonytalanságot, végre megszoktam a hangorkánt, a folyamatos testi érintést, erre tessék, vészjósló csend ül a házon.
Szerencsére történt egy apró kis mozzanat – amit oly sokszor átéltem nap mint nap a vízben lebegő létben –, ami azért visszaadta a hitem, hogy minden rendben, semmitől nem kell tartanom. Anyámhoz lapulva – most nem emlékszem, hogy a bal- vagy a jobboldalihoz – haladtunk a terasz felé, mikor is felcsendült az ezerszer felhangzott szólam, amit rutinosan követett egy lágy rúgó mozdulat, szóval az én jó anyám elmordulta magát, bosszús tekintetét a macskákra vetve így kiáltott:
–Nem takarodtok innen, büdös dögök!!!
Talán az anyjukat is említette, de ebben bizonytalan vagyok, nem szeretném mindjárt a kapcsolatunk hajnalán anyámat rossz hírbe hozni.
Most kissé elbágyadtam, úgyhogy adok némi pihenőt a személyzetnek, de később folytatom.
Rosa Rugosa
