A nyaralás fogalma nekem egybeforrt a Balatonnal, gyerekkoromban a nyár egy részét mindig a tóparton töltöttük.

A Zimmer Frei virágzásakor mindent aranyárban mértek a part menti településeken, ezért mikor bezsúfolódtunk öten a keleti autócsodába, amire anyámék éveket vártak, hogy hazahozhassák a Merkúrból, nem csak a felnőttek számára nélkülözhetetlen Kőbányai Világos csörgött velünk az M7-es betonlapokból kirakott, szürke útján. Velünk utazott a levesnek való, a lecsó alapanyag, szobi szörp, egy kövér görögdinnye, turista szalámi, márkázott vaj és minden olyan élelmiszer is, ami egy családi vakációhoz nélkülözhetetlen.

Így mindenki lábánál minimum egy vászonszatyor volt, a biciklim a csomagtartóra kötve, a kutya pedig az anyósülés előtt helyezte kényelembe magát, általában úgy, hogy kecses fejét apám gázon lévő lábára helyezte. Az indulást mindig lázas készülődés és a csomagokkal való sakkozás előzte meg. A nagy napon már korán reggel kipattant a szemünk, és talán a szokásosnál is jobban próbáltunk viselkedni. Az úton a mellettünk elhaladó autók színének megtippelésével szórakoztattuk magunkat, ami a Trabantok, Skodák, Ladák és Dáciák korában még igen szórakoztató volt, nem úgy manapság, mikor az egyen szürkemetál és fekete autók korát éljük. Az út jó két és fél óráig tartott megállás nélkül, hiszen a jármű optimális fogyasztása 90km/h volt, így apám soha nem ment 100km/h-nál többel, noha lejtőn lefelé még 5 fővel is ki lehetett hozni a járgányból a 120-at.

A tóhoz közeledve megcsapta az embert a Balaton jellegzetes illata és a párás levegő. Ha mamával, vonattal mentük, már alig vártuk, hogy Aligánál megpillantsuk a magas partról a hatalmas víztükröt. Később kamaszkoromban a haverokkal itt kötelezően sört kellett bontani, de nálunk már felváltotta a Kőbányait az Arany Ászok. Míg a szülők kicsomagoltak és ebédet főztek, mi célba vettük a strandot. Régen a 18 fokos víz sem tántorított el attól, hogy elmerüljek a Balaton selymes, lágy vizében, így hacsak nem szakadt az eső, ki sem lehetett minket parancsolni a vízből. A kemény szürke iszap csak éppen hogy befurakodott az ember lábujjai közé, ahogy a stégről a térdig érő vízbe lépett, már vette is bele magát a habokba, majd fejét felszínre dugva kézen járva, vagy ahogyan kicsit mélyült a meder, térden járva közlekedett, egészen addig, míg a víz már derékig nem ért. Itt aztán már lehetett víz alatti bukfenceket vetni és halacskásat játszani. Egyszer, mikor már három fordulatot is tudtam tenni a víz alatt, elvétettem a számolást egy félfordulattal. A levegőm elfogyott, és mikor felszínre akartam bukkanni, a fejem a kemény iszapba ütközött. Nem felejtem el soha azt az érzést, ahogy kétségbeesetten keresem a kiutat, és mikor végre sikerült feljönnöm, hosszú másodpercekig kapkodtam levegő után. Eztán nem bukfenceztem többet, később tudatosult bennem, hogy ott akár meg is fulladhattam volna, de ez a tó iráni szeretetemen semmit nem változtatott.

Miután a vízben az ujjaink rongyosra áztak, a szánk pedig lila színre váltott, farkaséhség tört ránk. A strandolás kötelező eleme volt a lángos és a palacsinta is. Gyerekkoromban külön volt a lángos és palacsintasütő, külön a halas és külön egy másik büfé, ahol egytálételeket árultak. Itt faltam bele életemben először apám pacaljába olyan tízévesen, azóta is szeretem. A lángosért és a papírvékony kakaós palacsintáért olykor 15-20 percet is kellett sorba állni a hőségben. A strandok tömve voltak, akkoriban minden második ember német turista volt, egy idő után elég jó hibaszázalékkal tippeltük meg, hogy melyik strandoló német. A német strandoló nők különös ismertető jegye a monokini volt, a férfiak pedig, de főleg az idősebbek, szandál-zokni, khaki vagy bézs színű sort és póló vagy ing kombinációjában érkeztek meg, kalappal a fejükön, a fényképezőgép pedig szigorúan a nyakukban függött. A tetovált ember 99%-ban szintén német volt, néha egész csapat motoros tanyázott a szabadstrandon. Ha mama velünk volt, gyakran sütött palacsintát, amit költségcsökkentés végett alufóliába tekerve vittünk magunkkal strandolni. A limonádét egyszer műanyag palack híján egy sörösüvegbe készítette el, amire gondosan visszanyomkodta a kupakot és úgy állította be a strandszatyorba. Néztek is ám kerek szemmel a pokrócszomszédok, mikor elővett két egyforma  üveg sört, majd az egyiket kibontás után a kezünkbe adta.

Az esti programom általában biciklizés vagy fagyizás és parti séta volt, hazaindulás előtti este pedig szalonnasütés. Fagyival a kezünkben kukkoltunk be a kerthelységben halászlét vacsorázó németekre, vagy az akkor még Balatonszerte népszerű kertmoziba próbáltunk egy alkalmas helyről belesve filmet nézni. Legalább egyszer azért jegyet is váltottunk, hogy megnézhessük a Nicsak, ki beszélt vagy a Reszkessetek betörőket. A nyár végére szép barnára sültünk, és alig vártuk, hogy elteljen újból egy év, hogy megmártózhassunk a Balaton vizében.

Újra itt a nyár, és én még felnőtt fejjel is, hetek óta számolom a napokat, hogy újból visszatérjek legkedvesebb helyemhez a nyáron, mert ahogy már többen is megénekelték: nekem a Balaton a Riviéra.

Halacska