Sorozatunk főszereplője véletlenül esett teherbe egy friss kapcsolatban, és úgy döntött, nem tartja meg a gyereket. Az abortuszra azonban képtelen volt, és úgy döntött, hogy szülés után örökbeadja a babát. Erről a tervéről az édesanyja megpróbálta lebeszélni. A szülésnél a kórház teljes személyzete ott szívatta a kismamát, ahol tudta, szerinte azért, mert tudták: lemondott a gyermekéről.
A hétvége csendes volt, sőt, örültem, hogy egyedül lehettem, készültem a következő hét szerdai gyámhivatali látogatás megaláztatásaira. Az alapítvánnyal folyamatos kapcsolatban voltam, de az örökbefogadókat megviselte a várakozás. Annyira, hogy elálltak a dologtól! Én pedig ott álltam, mint egy fasz, egy nappal a gyámhivatal előtt szólt az alapítványos, hogy bár ez a pár nem akarja, majd ő kerít mást, 1-2 héten belül. Aham. a rokonaiddal szórakozz, gonosz banya!
Szerdán délben hív anyám, akivel utoljára előző hét csütörtökön találkoztam, hogy én ott hagytam a lányt, ő pedig gyámsága alá veszi, mert én alkalmatlan és felelőtlen stb. vagyok. Annyira lesokkolt ezzel, hogy azt a napot végigbőgtem. Másnap már tisztábban tudtam gondolkodni, nosza, B alapítvány, próbáljuk meg a lehetetlent, még ha ez zsákbacica is. Délután 6-kor találkoztam az alapítványossal és a családdal a kórház előtt. Már volt egy örökbefogadott fiuk, szintén az alapítványon keresztül, és a jelek szerint a kínálat és kereslet esetünkben tökéletes összhangra talált. Ezt a családot kerestem, ők meg tudják adni azt a fészket, amit én nem, a lehetőségeket, szeretetet. Kedvesek, aranyosak, szeretik egymást, a fiukat, jól szituáltak, polkorrektek, nem vallásosak, multikulti népség. Ők voltak az általam felállított kritériumok alapján a tökéletesek és egyből beletalált az alapítványos néni.
Majd’ egy hete nem láttam a lányom. Ha hasonlatot keresnék, akkor ami Supermannek a kriptonit, az volt ő nekem akkor. A legvonzóbb és leghalálosabb személyes mérgem.
Következő nap délután találkoznom kellett a Bajcsy védőnőjével is. Nos, érdekes ember. Anyámmal is összefutottam akkor, N-nel volt. Dühített, hogy ő kivihette, nem adtam erre engedélyt. Anyám akkor... nagyon vágyott N-re. Nem is mint unokájára, sokkal inkább mint gyerekére, akinél helyrehozhatja, amit nálam elrontott, aki tökéletes kiteljesülése lesz az ő vágyainak. Sokkterápiát kellett alkalmaznom. Minden sérelmemet, minden gyerekkori dolgot a fejéhez vágtam, szánt szándékkal sértettem vérig, csak hogy elmenjen és eszébe se jusson visszajönni. Tudtam, mindenkinek ez lesz a legjobb.
Az új jelölt szülők minden nap benn voltak N-nél. Barátkoztak egymással. Mi az első adandó alkalommal kértünk új időpontot a gyámhatóságnál, ez a nyári menetrend szerint csakis szerdai napon volt lehetséges. Én addigra a TAJ kártya kivételével minden papírját elintéztem a kicsi lánynak.
Meglepő módon a gyámhivatalnál kedvesek voltak és segítőkészek. Viszonylag gyorsan ment, lemondtam minden jogomról az örökbefogadók javára, egyszerű volt, mivel nem neveztem meg az apát. Így lettem tíznapos anyából életadó. Életadó… szép szó szerintem.
Ha N. szeretné, 14 évesen a szüleivel, 18 évesen pedig önállóan megkereshet – remélem minket vagy engem. Remélem, lesz annyi esze, hogy nem törődik ezzel, mert a családja és bátyja nagyon szeretni fogják! Ha még is beszélni akar velem, csak ennyit tudok majd mondani neki: a legjobbat akartam neki mindig! Nekem handikeppes életem volt, kissé zűrös. Neki pedig ennél jobb járt. Neki a világ járt! Erre ott esélye volt.
Kapok képeket róla. Még mindig gyönyörűnek látom őt, egyre inkább. Az apja szerint ugyanolyan dögös vörös lesz, mint az anyja, én csak remélem, nem lesz vörös hajú – engem eleget csúfoltak érte.
Összegzésként: most már ellenzem az abortuszt, hacsak nem egészségügyi okai vannak. Újfajta fogamzásgátlót szedek, és remélem, nem leszek újra terhes... csak ha már én akarom. Igen, családot, gyereket akarok, mert tényleg ez lenne az én életemben a beteljesedés. A terhesség és a szülés megviselt, de kezdek helyrejönni, agyilag és testileg is. Az apával együtt vagyunk, néha beszélünk erről, megnézegetjük a képeket, ő úgy emlegeti N-t, mint a kislányunkat. Elég harmonikus a kapcsolatunk, ha az ég is úgy akarja, akkor talán vele lesz családom, mert ő is megérdemli végre a boldogságot. Végig mellettem volt, támogatott, ha kellett, fogta a fejem hányáskor, ha kellett, a lábamat masszírozta, vagy csak átölelt.
Anyám végül nekem adott igazat és bocsánatot kért, mondván: nekem is szükségem lett volna rá, mint anyára, ő viszont cserben hagyott. Anyám szerint N. az apjára hasonlít. Még mindig úgy érzem, jó döntést hoztam, tekintve az akkori körülményeimet. Viszont soha nem fogom magamnak ezt megbocsátani. Bennem szülés után alakultak ki erős anyai érzések, egy olyan mély kötődés a lányhoz, akit sosem fogok ölelgetni, puszilgatni már, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet fogok érezni. Minden nap gondolok rá, már csak egyszer sírok egy héten. Hiányzik, nagyon.
Hát, ennyi... Mindenkinek megvan a saját keresztje, kinek kisebb, kinek nagyobb. Ez az enyém. Örök életemre.
Ps: nem várok sem megértést, sem támogatást. Sokan el fognak ítélni, talán joggal. Én is minden nap büntetem magam... mégis, N. képeit elnézve, boldognak látom őt, így már megérte.
XY
Vége
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
