Börtön 2.0
Az előző után most azt szeretném elmesélni, hogy milyen volt az a bizonyos „másodfokú tárgyalás”.
Céljaink voltak, vállalható és remek célok. A legfontosabb, hogy nem görcsölünk rá – ez akkor dőlt meg, amikor megkaptuk az első recepteket és elkezdődött a stimulálás. Megkaptuk a forgatókönyvet, mikor mit, és abból mennyit. Gyakorlatilag ezzel keltünk és feküdtünk, folyton lestük, hogy mindent jól csinálunk-e. Betéve tudtuk minden sorát a papírosnak, örültünk, hogy ilyen jól eligazodunk már az elején (persze hatalmas bakot lőttünk, de ezt akkor még nem tudtuk).
A második legfontosabb dolog az volt, hogy megbeszéltem magammal, hogy én bizony könnyen stimulálható leszek, és sok szép tüszőm lesz. Ez olyan jól sikerült, hogy a kevés hormon mellett, nem győzte sorolni a Védelem a tüszőim méretét. A leszívásra nem készültem különösebben, sokat olvastam a sorstársak tapasztalatait, csupa pozitív dolgot – alszol kicsit, semmi fájdalom, ébredés után örülsz a sikeres leszívásnak. Úgy döntöttem, hogy 8 petesejtet szeretnék, ebből 5 fog megtermékenyülni, és mivel ilyen nagy számokban gondolkoztunk, azt találtam ki, hogy elvisszük őket 5 napig, akkor két babát bepakolnak, hármat síszünetre küldünk, és szabadlábon védekezünk. A RemekEmber is áldását adta a dologra.
A tervet addig tartottam, hogy alszom kicsit, de ébredés után fájt, és moccanni sem bírtam. Plusz 3 adag fájdalomcsillapítóval már egész jól voltam, mondták, hogy ez a 16! tüsző miatt lehet. Gondolhatjátok, oda voltam meg vissza! Mondjuk ez sem tartott sokáig, mert a mellettem ülő lány közölte, hogy hányni fog, és hiába kértem, hogy ne tegye, mert akkor én is fogok, nem tudtam lebeszélni róla, így szinkront hánytunk. Nem tudom megmondani, mikor hánytam utoljára, de nagyon megviselt a dolog. És akkor közölték, hogy mehetünk ki a váróba, minden rendben. Hát nem voltam túl építő látvány, mert a tömött váróban azonnal lett helyem, és látszólag senkit nem zavart, hogy szaladgálok rókázni.
Ekkor jött először a gondolat, hogy ezt egy nőnek sem kellene átélnie, hogy oké, én még végig csinálom, de másnak már ne kelljen! Tiszta mázli, hogy csak másfél órával később jutottunk be a Védelemhez, mert pont addigra tudtam lenyomni egy sajtos pogit (ezt a váróban nyomta valaki a kezembe, hogy tudja, hogy a hátam közepére kívánom, de higgyem el, segít a hányinger leküzdésében). Igaza volt, örök hála a tapasztaltabb sorstársaknak. Védelem is oda volt meg vissza a szép eredményünktől, és ő is úgy gondolta mint én, ötnapos babákat ad majd vissza. Az pedig szombatra esik majd, és mi úgy gondoltuk, hogy gyerekcsinálás szempontjából az egy szuper nap lesz. Mivel egész kicsi korom óta az anyaság központi kérdés volt nálam, mindig azt gondoltam, hogy tudni fogom, hogy mikor fogant meg a babánk. Nyilván, mert az Ősanyák így nyomják. Ezen jót vigyorogtunk a biológussal, hogy most még az óra, perc is meglesz. A nagy napra maradt 7 csodaszép embriónk, a tervet túlteljesítettük, innentől csak jó dolgok jöhetnek. És jött is!
A stimulálás alatt voltak már felismeréseink RemekEmberrel, hogy vannak páran, akik velünk egy időben járnak, mert mindig ott vannak, amikor mi is. De nálunk rosszabb arc- és névmemóriával megáldott embert nehéz találni. A lényeg, hogy egy lányra emlékeztünk mindketten, egy szőke, mindig mosolygósra. Mondtam is egy alkalommal, hogy neki nagyon szurkolok, hogy sikerüljön, mert csak úgy árad belőle a harmónia. A beültetés napján csak ketten voltunk, és én ezt nagyon jó jelnek vettem. Nem tudunk sokat beszélni, csak, hogy ő akkor csinálta az ötödik beültetést. Én a kis zöldfülű, meg néztem nagyokat, hogy ennyi kudarc után is tud boldog lenni. Itt vagyok én, akinek tök jól alakulnak a dolgai, és nem tudtam igazán értékelni. Hazafelé még sokat beszélgettük erről, és kezdtük elhinni, hogy velünk is történhetnek csodák… Mikor ezt kibeszéltük, az út szélén a szántásban megláttunk egy gólyát… Február közepén…
A harmadik nagyon fontos célom az volt, hogy a két hét várakozást megpróbálom épp ésszel kibírni, a környezetemet nem kicsinálni. Érdekes két hét volt, az érzelmek kavalkádjával együtt. Az egyik pillanatban biztosra vettem a sikert, hiszen ott voltak az égi jelek (amiket én annak véltem), aztán teljes letargia, hogy talán mégsem. A nagy napra is volt forgatókönyv, az ítélethirdetés napja előtt lövünk egy tesztet, hogy ha negatív, még otthon fel tudjam dolgozni, ne ott kelljen szembesülni a kudarccal.
Reggel fél ötig bírtam is várni, aztán szaladtam a mosdóba. Nagyon izgultam, és amikor nem jelent meg rögtön a második csík, már potyogtak is a könnyeim. Hősiesen kivártam az öt percet, de semmi. Visszakullogtam az ágyba, RemekEmber csak szorított, nem kellettek a szavak. Aztán indult a nap, készülődés, és akkor az én Sasszem pasim a mosdón hagyott teszt szemrevételezésénél azt mondta, hogy Ő azért ezen lát egy halovány csíkocskát… Mivel ilyen fordulatra nem számítottunk, két dologra gondoltunk.
1. A teszt időn túl lett pozitív, ezért valószínű áttázott, ezt tudományosan megszakértettem, hogy 2 db (mondjuk egyel is) 5 napos babával a 11. napon le kellett volna ugrania a tesztről a csíknak, tehát a bizonyítékot kizárhatjuk.
2. A Büdöskölök, már most szívat minket… ez jobban tetszett volna, de maradtunk a rossz teszt verziónál.
Másnap reggel a vérvétel előtt kikérdeztek, hogy mit mikor és hogyan szedtem, és akkor derült ki, hogy bizony egy olyan bogyót amit a leszívás óta szednem kellett volna, azt én csak három napig szedtem… Na, ennyit a forgatókönyv értelmezéséről… Mentségünkre szóljon, hogy a három napig szedendő bogyók után lett írva, és nem lett feltüntetve a tartósan szedendők közé. Mondjuk gyanús lehetett volna, hogy miért írtak két dobozzal, de azt gondoltam később lesz majd még szerepe. Már megint a rutintalanság... Így elkönyveltük az eredményre várva, hogy ez akkor tuti nem sikerült, és lehet, hogy egy ilyen hülyeségen múlt az egész… Aztán behívtak minket, és azt mondta a Főnővér, hogy gratulál, a baki ellenére sikeres volt a beültetés, két hét múlva találkozunk.
Ó édes szabadság! Hittük is meg nem is, hogy ez velünk történik, és akkor összeállt a kép is, hogy nem azért émelyegtem, mert ideges voltam, hanem bizony ez egy igazi terhességi tünet. Az autó szélvédőmosójától, a húspult látványától, a zabkása ízétől. Végre átélhettem és kövezzetek meg, de imádtam. Az előzmények miatt persze voltak aggályaink és tudtam, hogy előfordulhat kisebb vérzés a progeszteron-pótlás miatt, de valahogy azt éreztem, hogy itt most tényleg minden rendben lesz.
De nem lett igazam, már megint nem… Pár nappal később kezdtem el pecsételni, a mellérzékenység, és a hányinger azon a napon már nem is jelentkezett. Akkor már tudtam, hogy vége. Gyors telefon, emeljem a progeszteront, ágynyugalom, holnap menjek, csinálnak egy kontrollt. Hiába a világ legjobb ügyvédje az enyém, lelkiismeretes, profi. Sokan panaszkodnak, hogy futószalag az egész, de ha baj van, a futószalag megáll, és fontos leszel, figyelnek rád.
A hcg-m emelkedett, de nem megfelelően, ismét kétnaponta mentünk ellenőrzésre. A gyanú méhen kívüli terhesség volt, de a magzatot nem találták sehol. A vérzés minimális volt, fájdalom semmi, a hcg viszont folyamatosan emelkedett. Aztán egy szombati napon kezdtem görcsölgetni, irány a kórház. Ott sem láttak semmit, de megfigyelésre ott tartottak, mert, ha baj van, rögtön kéznél vagyok. Hálás voltam, mert biztonságban éreztem magam, de nagyon fáradt lelkileg, szerettem volna, ha gyorsan lezárhatjuk ezt az egész őrületet. Nem tudtam miért kell ezeken végig mennünk, de ugye mindennek oka van… Hétfőn kezdett csökkenni a hcg, mindenki megkönnyebbült, nincs szükség műtétre, a természet megoldja ismét. A következő kontrollra minden szépen kiürült, megegyezünk, hogy legalább a vetélésekben jó vagyok.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
