A téma sokszor előkerült már a Bezzeganyán, csak épp mindig a másik oldalról. Megy az ember a játszótérre, gyerek eljátszogat magában vagy mással, trallala, trallala, prittyprettyprütty, aztán egyszer csak előkerül egy vadidegen kölök, egy miniagresszor, odaront, oszt behúz a mit sem sejtő miénknek egyet, mi meg állunk, mint a faszent, általában a másik gyerek szülőjével együtt.
Hát jelentem alássan, nálunk a szitu nem így néz ki, megy az ember a játszótérre, a más gyereke eljátszogat magában vagy mással, trallala, trallala, prittyprettyprütty, aztán egyszer csak előkerül egy kölök, egy miniagresszor, történetesen az enyém, és behúz a mit sem sejtő másik gyereknek, mi meg állunk mint a faszent, az agressziót elszenvedő másik gyerek szüleivel együtt. Mert a Kicsi újabban verekszik. Nem kicsit, nagyon.
A más gyerekénél az ember óhatatlanul eltűnődik, bántják otthon ezt a gyereket? Már a verekedőset, persze. Terrorizálja a testvére vagy a szülei? Szóban becsmérelik és alázzák? Veri otthon apuka anyukát? Csúnya filmeket néz? Aztán amikor a miénk kezdi el gyepálni a másikat, akkor szégyenkezve arra gondolunk, a másik szülő agyában épp most futnak le ezek a gondolatok, szinte villanyújságra írva villódzik a homloka közepén. Mindjárt felhívják a gyermekvédelmet, ajjaj.
Márpedig nem verjük, nem alázzuk, sőt. Arany kicsi babám, gyere szépen ide, püff, na, hagyd ezt abba légy szíves. Azokat az eseteket még felfogom valahogy, amikor féltékeny vagy irigy – nézzük a könyvet, odajön a nővére is, bár könyvet remekül lehet ketten is nézni, a Kicsi már oda is csapna, ha hagynánk. De lökött már kis híján hanyatt nála háromszor nagyobb óvodást is másfél évesen, csak mert úgy gondolta, a csúszdára neki van előbb joga. Ez még csak-csak. De próbált már behúzni olyan gyereknek is, aki még csak rá se nézett. Mintha a Magyarok Királya személyesen nyomta volna kezébe az Aranybullát, hogy neki mindenkit joga van megverni, akivel egy légtérben tartózkodik, és épp kedve szottyan rá.
Na, nem, kisöreg, ebben nagyot tévedsz.
És a felnőtt, vagy a tárgyak sem tabuk. A Duplo buszt párszor elvettem már, amikor megpróbálta szétverni, vagy lendítette, hogy mókából hozzávágja a macskához. Megpróbált behúzni már nekem is egyet, vagy az apjának, ha odébb taszajtottuk, csak vihogott. Néha demonstratíve viszonoztam a csípést vagy a hajhúzást, de nem nagyon érte el az ingerküszöbét, ritkán értett belőle. Nem mondom, hogy nem lehet leállítani – le lehet, és nincs is mindig belőle hiszti. Képes félórákat békésen építőzni, pissz nélkül ülte végig az egyórás Marcipán Cica előadást kétévesen, kiviszi a tányért, ha megette az almát (nem úgy, mint a nővére), felveszi a sapkát, ha mondom, kimegyünk, beveszi a gyógyszert, nagy mosolyokat osztogat és este jóéjtpuszival búcsúzik mindenkitől. Nem tűnik viselkedészavarosnak tehát, a bölcsi beszoktatós hetében is bírtunk vele. Csak verekszik.
Van, aki azt mondja, a fiúk ütközve, a lányok csacsogva fedezik fel a világot. Van, aki örökölt genetikai tulajdonságokra hivatkozik (mindkét ágon voltak „odacsapós” gyerekek és felnőttek), van, aki legyint, nekem lányaim voltak, de képzeld, azok nemcsak verekedtek, de még haraptak is. Aztán mind kinőtte.
Végülis, való igaz, a Kicsi nem harap. És kinövi, talán.
Vakmacska
