Most, három gyerek után bizton állíthatom, hogy hangyabokányit sem tudok a gyereknevelésről. Úgy van ez, mint a vizsgáknál, minél többet tanul az ember, úgy érzi, egyre kevesebbet tud. Számtalan könyv szól a gyereknevelésről. Az egyik azt írja, hogy a gyerek majd kialakít magának mindent, szopjon évekig, aludjon velünk és lógjon rajtunk egész nap, a másik arról értekezik, hogy hogyan tanítsuk meg az újszülöttet egyedül aludni, hogy játsszon el maga, és arról ír, hogy nincs semmi baj, ha nem anyatejet kap a baba.

Egyáltalán miért olvas az ember ilyen könyveket, ha minden gyerek más és más, és mi magunknak kell megfejteni saját gyerekünket? Miért fontos, hogy xy pszichológus szerint mit csináljunk a MI gyerekünkkel? Miért nem lehet ösztönből, józan ésszel, önbizalommal nevelni?

Könnyű egy gyerekkel és első terhesség alatt  elveket gyártani! Például az első, ami megdőlt, hogy nem hagyom sírni a gyereket. Pedig dehogynem! Van az a semmi nem jó állapot, amikor már mindent megpróbáltunk, de semmi hatása, nálunk ilyenkor az vált be, ha beraktam az ágyba, és két perc üvöltés után elaludt, mintha csak erre várt volna. Igen ám, de közben engem megesz a lelkifurdalás, hogy muszáj volt ezt? Nem a sok kis sírni hagyások vezetnek lelki sérüléshez? Másrészt nem lehet, hogy ezek is a természetes lelki-szociális fejlődés részei, és szükségesek a későbbi beilleszkedéshez?

Egyáltalán mi az, amiben következetes legyek, amiben nem szabad engedni, például ha mondjuk a kistesót vakarom ki a kakiból és szól a nagy, hogy „Anya, gyere!”,és én nem tudok azonnal menni, honnan tudhatom hogy épp nem a kis legbensőbb kincsesdobozába, a titkaiba akar épp most beavatni, és ha MOST nem megyek, már nem nyílik ki többé a számomra? Tudom, hogy amit meg kell csinálni, azt meg kell, és nem mindig tudok egyből ugrani, de ezeket a pillanatokat nem akarom elszalasztani, mert úgy gondolom, hogy ez is, ami a bizalmi viszonyunkat meghatározza.

Tényleg mindig türelemre kell inteni a gyereket, ha nekünk nem alkalmas, és tényleg nem alkalmas, mert vécén vagyunk vagy pelenkázzuk a kicsit? Nem lehet azt mondani, hogy gyere be a fürdőbe, vagy biztonságban letéve a kicsit meghallgatni a nagyot? Mikor látszik, hogy most következik a kincsesdoboz kinyitása? Van második esély a gyereknél? Mikor zárulnak be? Egyáltalán hogy csináljam, hogy boldog emberek legyenek? Kell, hogy foglalkoztasson ez, vagy csak csináljam, ahogy helyesnek látom?

Megragadom az alkalmat, hogy írjak pár sort Milosról. Annak idején sokan szorítottatok nekünk, és rosszabb pillanataimban is sokat jelentett az ismeretlen ismerősök kedves mondatai, biztatásai, köszönöm még egyszer! Milos a napokban lesz féléves. Majd 70 centis, több mint 8 kiló, és egy mosolygép! Örökmosoly! Nincs az a fájdalom, rosszkedv, amikor ha ránéz az ember, vagy csak megszólal, és ő ne mosolyodna el! Reggel, amikor kiveszem az ágyából, széles vigyorral köszön, gagyog, beszél, csillog a szeme, áhítattal néz az emberre. Hihetetlen jó természete van, bármennyi gyűrődést elvisel, ha vele vagyunk, ő a mi kis napsugarunk, nem láttam, hogy rossz kedélye lett volna még, tesók imádják, tűri a dögönyözést, az első szavuk a lányoknak ha felkelnek és nem látják Milost, hogy „Baba hol van?”

Minakó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?