Azt szeretem a hétfőkben, hogy reményt adnak.
Majd ezen a héten...
...könnyebb lesz, süt a nap, megcsinálom, elmegyek, betartom, megvarrom, meg ilyenek.
Aztán vagy ez a hét lesz amin sikerül, vagy nem. De semmi pánik, majd a következő héten.
Számomra ez a hétfő hozta meg a hónap mélypontját. Legalábbis ezt gondoltam.
Semmire nem vagyok alkalmas. Inkább kismacskákat kellett volna vállanom gyerekek helyett és semmilyen férfiember életét nem kellett volna nyomorba dönteni magammal és hasonló gondolatok buggyantak ki a könnyeimmel együtt. Unom a 0-24-ben mások jókedvének keresését, szolgálását, lesni, hogy kinek mi kell a lelkibékéhez, miközben az én lelkibékém valahogy kevésbé tűnik fontosnak. Az én szeretetnyelvem a szívességek. Szeretek megtenni dolgokat azokért, akiket szeretek, akár erőmön felül is bőven és ez nekem öröm. Volt eddig. Hogy szeretve érezzem magam, kell némi viszonzás. Egy kávé, egy lemegyekaboltba, babázoktefessél vagy ilyesmi. Meg egyáltalán... MAGÁNYT AKAROOOOK! Hogy senki ne szóljon hozzám egy kicsit.
Azzal, hogy itthon vagyok, nincs héven bambulós-zenézős félórám reggel-este, ami életbentartott a nehéz napokon. A családi összest is megnyertem. Most, hogy a suli elkezdődött, minden az én feladatom lett megint. A feladat kiosztósdi már a nyár végére gyenge lábakon állt. Most a fizikaik mellé a sulival bejöttek plusz szellemiek is. Egy kisbabával a folytonos készenléti állapot is éppen elég kimerítő tud lenni időnként.
És akkor jött Kedves gipszelése, hogy az iskolakezdéssel járó stresszt ne is említsem.
Megtörtént a nagy kiborulás. Nem mondom, hogy, Kedves nem segített összeomlani, mert ő sincs jó passzban és ilyenkor minimum túlőszinte. Ez viszont nagyon tud fájni.
Az igazság nyers formában.
Ha borul a lelkibéke, akkor mindenki egy kicsit bezárkózik. Ő is így tett. Ez sem segített sokat a kialakult helyzeten.
De megoldásokat keresni is szeret, hát nyomban azt firtatta, hogy mitől javulna az átlaghangulatom. Mit tud segíteni ő.
Új feladatrendszer kell. Erre jutottunk. Azon, hogy nálam landolt az összes feladat és felelősség, változtatni kell. Szuperül felosztottuk fejben, hogy ki, mit és mikor, majd az esti kupaktanácson közzétettük. Nem volt ellenvetés. Mondjuk én is elég kategórikus voltam. Hogy legyen idő feldolgozni a hallottakat, az új rendszer jövőhéttől indul.
Kedves sem úszhatja meg a legjobb progikat! Ezért a héten ő nyerte KicsiLány szülőijét. Az egyik leggázabb tanárral. Fél óra elteltével már írt is, hogy "Sírok". Én meg röhögtem. Semmi új nem volt, ismeri a tanárt ő is. Kb. csak ő hozta-vitte meg intézte KicsiLányt a suliban, de a covid miatt rég nem volt személyesen. Egészen elszokott a légkörtől.
KicsiFiú megálmodta, hogy ő karatézni fog. Van próbaóra, ahová a szülőket is szívesen várják. Igazi fiús progi. KicsiFiú szeme pedig csillogott a boldogságtól, hogy Kedves kíséri. Nem volt meglepő számunkra cseppet sem, hogy nem szárnyalt hazafelé. Ellenben rettentően vacakul volt. Tudtuk, hogy miért nem íratjuk be semmire. Neki szabadság kell. Olyan mozgás, ahol nincsenek feladatok. Ügyesen csinált mindent, de totál kiborult, amiért hazaérve már semmi ideje nem maradt semmire és egy teremben töltötte a napját. Túl sok volt a kötöttség térben is, időben is és kb semmi a szabadság. (Fene tudja kire ütött ez a gyerek...hehehe)
Még mindig a trambulin bérlet áll nyerésre, ha beáll a rosszidő. Addig barátkozzon a sportpályán. Azt szereti. Ott mindig vannak barátok és megy a szabadjátszás.
A hét közepén csináltam magamnak szabadnapot. Kaja volt, főzés kihúzva. Ki sem dugtam az orrom az utcára. Kedves dokihoz ment pont akkor, mikor PiciLány aludt, így az áhított magányt is megkaptam. Meg is varrtam az összes gyerek elszakadt babáját/manóját. Nyomban erős vágyat éreztem, hogy PiciLánynak is varrjak. Persze az nagy meló, meg semmim nincs hozzá, és nem a sarki röltexből lesz, így ez nem most készül el.
Hatalmas tervekkel mentem a napnak, de csak a rumliszekrényben lett rend. PiciLány keveset alszik egyszerre mostanság. Éjjel is szeret bagolykodni. Ha ébren van, akkor pedig foglalkozást igényel kb nyomban. Sajna olykor kénytelen várni. Nem viseli jól. Én sem. Amit lehet, azt az alvásidőre hagyok.
Jól jött ez az ajcsinap, mert éjjel buli volt. Hajnal 3-kor keltem, ami a szokásos, de most mire PiciLány visszaaludt, addigra már nekem nem volt értelme lehunyni a szemem. Délután 2-kor már sírtam a fáradtságtól.
A manóvarrást eddig bírtam halasztani. Hamár aludni nem lehet. Rendrakás címén kirámoltam a varrósszekrényt és lááám! Mégiscsak lapult az alján minden, ami kell.
Imádok varrni! Babát, manót, állatkát pláne. Ezeknek lelkük van. És a boldogságosan csillogó gyerekszemeket is szeretem, amikor megkapják. Átmenetelig el is öntött a harmónia. Tartott valameddig, nem sokáig. A viharfelhők gyűltek és este már sehogy nem tudtam megnyugodni. Minden baj volt. Minden rossz volt. Hiába voltam hulla, nem tudtam elaludni. Kattogtam. Este 11 felé jártunk. PiciLány épp jóllakott, Kedves mellette aludt én meg kínlódtam tehetetlenlenül. Ordítani akartam. Csak úgy. Bele a világba. Ehelyett annyit mondtam, hogy " Elmegyek!" és felpattantam az ágyból. Gyorsan magamra kaptam valamit és csak mentem bele a sötétbe. Se telefon, se zene. Csak kulcs és zsepi. Tudtam, hogy majd haza megyek, de nem tudtam mikor. Hajnalban. Még némi felelősségtudat maradt azért bennem. Ezt ott kicsit sajnáltam. Mint valami pszichopata, csak mentem, sírtam és mormoltam magam elé minden gondolatomat és érzésemet. Elég ijesztő volt, mikor már láttam magam kívülről. Lementem a Duna parta, a fához kuporodtam, ahol annyiszor randiztunk. Majd elterültem a folyó lekövezett partján és bámultam a fényeket. Siránkoztam azon, hogy milyen elcseszett vagyok, meg most minden olyan nehéz és rossz. Jó lett volna átlátni, hogy mi az ok, amiért így érzek, látni akartam a megoldáshoz vezető utat. Szerettem volna, ha ott van az a srác, akivel annyi éjszakán át itt váltottuk meg a világot. Ő kihúzna ebből a gödörből. Vele olyan jókat tudok dumálni. Ő mindig segít meglátni a lényeget. Bár mostanában nem is. Bezzeg régen... Mi változott? Miben vagyok más? És ő?
Akkor megláttam, hogy de...ő most is ilyen!
Csak ő is maga alatt van és én is annyira le vagyok merülve. Nem tudjuk egymást úgy felhúzni, mint máskor. Mindketten a csigaházunkból ki-kibújva pislogunk egymás felé, de nem biztos, hogy egy időben.
És ott az a fura semmi érzés is, amit a babával való játszáskor éreztem a minap, hogy nekem nem akkora fun, de ez a dolgom. Pedig most először énekeltem neki játékból (megnyugtatáshoz szoktam, játszani mondókázunk). Annyira élvezte és rajtam mégsem futott végig az az ismerős, boldogságos érzés. Ez nem én vagyok!!! Ahogy az sem, akinek teher a kedvesség. Én szeretek apró figyelmességekkel örömöt okozni. De az sem vagyok, aki az éjjel közepén nekiindul, pláne zene nélkül(!), hogy minden mindegy.
Azt hiszem ezen a ponton jöttem rá, hogy ebben a folyóban már egyszer fuldokoltam. Hogy szülés utáni depi vagy a végkimerülés széle, azt nem tudom. Talán ez a kettő eléggé ugyanaz. Nyolc éve, szintén így ősszel történt. Leborítottam az ágyról egy két évest, amiért felzörgette az éppencsak elalvó kisbabát. Amint megesett, tudtam, hogy ez itt nem játék! Én ilyet sosem tennék normál esetben. Akkor azonnal kértem segítséget. Most is ezt tettem. Alighogy reggel lett és értelmes 9 óra, már csörgettem is az egykori megmentőm számát.
A napnak az a része is eljött, amikor Kedvessel tudtunk beszélni erről az egészről nyugiban. És ott volt, akire vágytam már éjjel. Nem indult könnyen, de ő még mindig ugyanaz a fantasztikus srác, aki képes engem kívülről is látni, aki meg tudja váltani a világomat.
"Minden rajtad áll, de rajtam bukik"
Igaza van. Ez tényleg ilyen játék. Én tölteni próbálok mindenkit. Nehéz ha nincs miből. Ahhoz előbb nekem kell feltöltődnöm. Én viszont jelenleg csak belőle tudok igazán.
Olvastam, hogy a kiegyensúlyozott kapcsolat titka a külön ágyban alvás. Eszembe nem jutott kipróbálni, mert baromságnak gondoltam. Viszont a gipsz miatt így alakult.
Baromság is! Az alap problémát csak tetézte, hogy még félkómásan meg alvás közben sem tudtunk egymáshoz gömbölyödni.
Azelőtt, ha a hírekben hallottam, hogy egy anya milyen rémséget művelt a gyerekével, csúnyán néztem és csúnyákat gondoltam. Amióta velem is megesett hasonló, már mást gondolok. Sajnálom őt. Mondják ilyenkor, hogy mindenki hibás, miért nem veszik észre, mért nem tesznek semmit. Mert nem olyan könnyű ezt észrevenni. Amíg csak hisztinek tűnik, betudják talán annak, a hormonok játékának. Végülis az...
Amikor meg látszik, akkor már tényleg lehet, hogy késő.
Jó, hogy egy időben sokat lehetett hallani a szülés utáni depresszióról. Én ennek köszönhetem, hogy anno felvillant a piros lámpa bennem.
Persze jobb lett volna korábban rájönni, hogy most is ilyesmi a bajom, de szerencsére még most sem késő.
A gyerekek elmentek hétvégén. Jobb is. Most nem azt éreztem, hogy hurrá levegő, hanem hogy legalább nem látnak. Biztos érezték bennem a feszkót, illúzióim nincsenek. És jó, hogy volt lehetőségünk beszélgetni naphosszat.
Hogy mi az alap baj velem?
Ha valaki kigondol valamit, én kérés nélkül ugrom és csinálom, hozom, adom, teszem. Kedves már ezerszer rám szólt, hogy pl. csak mondta, hogy enne almát. Azt nem, hogy hozzak. Miért állok fel? Hová megyek? De miért??? Nem tudom. Megszoktam. Ilyen vagyok. Nem tudom. Már évek óta megy a "nevelésem", hogy ezt ne csináljam, mert NEM KELL! Így is van elég rajtam. Legyek cuki, de nem muszáj folyton másokat kiszolgálnom. Hát valóban sokat segítene, ha ez a belső kényszerem visszavonulna.
Hogy tudhattam volna? Tudtam is! Hogy mire számítottam? Kb erre.
Tudtam, hogy nem lesz sétagalopp ez a nyáriszünet. Azt is sejtettem, hogy öt gyerek több, mint négy.
Így, hogy Kedves először a három műszakos meló miatt alig volt itthon, most meg, itthon van, de ő is segítségre szorul, hát...na. Ezek nem voltak benne a kalkulációmban. Viszont akárhogyis. Ez a nehéz időszak is elmúlik, csak egy rémes emlék marad az agyam eldugott fakkjában.
És jön egy új nap, új hét, új évszak. Ezernyi lehetőség az újrakezdésre, a jobbancsinálásra.
Nanta
