Széthagyja a ruháit a lakás különböző pontjain. Nem cseréli ki az elfogyott vécépapír-gurigát. Szó nélkül elveszi a szempillaspirálomat, amit teljesen máshol találok meg végül félórás keresés után, két fülpiszkálóval egyetemben, melyekkel az elkent szemfestéket próbálta meg eltüntetni a szeme alól. Nem csavarja vissza a fogkrém tubusára a kupakot, és a fogkefével együtt a csapba dobva hagyja. Ha megkérem valamire, még végig sem mondom a kérést, már odavakkantja, hogy NEM!, vagy órákig nyárászkodik, amiért rendet kell tennie a szobájában.
Önkiszolgálónak tekinti a zoknis fiókomat, én meg csak pislogok hajnalban, amikor szembesülök vele, hogy már csak két fél pár 38-as zokni árválkodik a fiók mélyén. Elveszettnek hitt pólóim kerülnek elő a szobájában lévő számítógépmonitor vagy a kisszekrény mögül. Bojkottálja a családi sétákat (és még ő akar kutyát…), állandóan a telefonját bújja, chatel, megoszt, kommunikál, és már legalább háromféle, kihűlőben lévő hajvasalóba-hajgöndörítőbe léptem bele a fürdőszobában.
Visszadumál. Nekiállfeljebb. Nyeszteti a húgait. Lekezelő velük. Lekezelő velem. Égnekemeliaszemeit. Nemtörődöm. Tessék-lássék csinálja a rá bízott feladatokat, aminek az a vége, hogy dupla munkát csinál - nekem. Sminkvideókat néz és frizuratípusokat vadászik a neten (ahelyett, hogy a zöld szemesostorosról tanulna.) Nem akar trolival menni iskolába. Félig olvassa el a könyveit. Beleeszik a Nutellába, beleiszik a kávémba. Állandóan új cipőt/nadrágot/bármit szeretne. Aznap szól, amikor elfogyott a kontaktlencséje, hogy kellene új. Idegesítő zenét hallgat. Elviszi a telefontöltőmet, pedig neki is van. Valahol.
Aztán amikor elcsendesedik a lakás, jön. Beszélgetne. Bújik. Csacsog. Nevet. Megnyílik. Dumálunk a világ dolgairól. Filmet nézünk kettecskén, míg a többiek alszanak. Átölel. Kuckózunk. Mesél az iskoláról, az osztálytársakról, a terveiről. Kérdez, én őszintén válaszolok.
Aztán másnap reggel felkel, és minden kezdődik elölről. Ledobja a hálóingét, széthagyja a kontaktlencséi tartóit, a mosdókagyló szélén felejti a hajkefét, a tollászkodás miatt majdnem elkésik az iskolából. Én pedig alig várom az estét, hogy kopogjon az ajtómon és bedugja a fejét:
„Anya, jöhetek beszélgetni?”
Tünde
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
