Le kell írnom, mert lassan megfulladok, átvitt értelemben és szó szerint is. Tudom, sokan azt mondják majd, hogy úgy kell neki, mit panaszkodik, maga kereste magának, másnak sokkal rosszabb. És valójában teljesen igaz, mindenről én tehetek, minden gondomat én csináltam magamnak. Mégis, kérem, legalább hadd mondjam el, legalább egyszer végre valakinek, vagy legalább mindenkinek.

Harmincnyolc éves vagyok, három diplomával, és egy gyönyörű kilencéves nagylánnyal, egyedül. Van munkahelyem, ráadásul szeretem is a munkámat, mérnökként dolgozom. A fizetésem a lakóhelyem viszonyaihoz képest kifejezetten jónak tekinthető, tudom én is. És mégis, gyakorlatilag a csőd szélén állok. Illetve már a szakadék szélén belül, úgy sokméternyire. Hogy miért? Nos, ez hosszú történet.

Talán ott illene kezdenem, hogy annak idején már egyetem (első diploma) alatt el kezdtem dolgozni, szépen gyarapodtam is, az életem jól indult. A fizetésemből megéltem, fizettem az albérletet, sose volt gondom a csekkekkel, minden héten utaztam kétszer kétszázhúsz kilométert vonattal, tanultam a németet, fizettem az órákat, és még félre is tudtam tenni. Nagyon büszke voltam, amikor egy év elteltével több, mint százhatvanezer forintot összespóroltam! Aztán az akkori párom, a gyermekem későbbi apja, négyévnyi távkapcsolat után kérte, költözzünk össze. Vagyis mindketten számoljuk fel az addigi életünket, és kezdjünk egy közöset. Csak már a költözés előtt valami nagy gondja támadt, ugyan, küldjem már el neki, amim csak van. Szerelmes nő összeköltözés előtt mindent odaad: aktuális fizetés, megtakarítás, isten veled. Mondták akkor, nem lesz ez így jó… Hiába. Innen üzenem, bár hallgattam volna rájuk!

Tehát együttélés. Én találtam előbb új munkát, a másik félnek sorozatban nem jött össze semmi. Legalábbis ezt mondta. Folyamatosan fogyott a fizetésem, volt, hogy úgy elvitte, hogy még egy zsemlére való sem maradt. Aztán terhes lettem. Vagy áldott. Én inkább az utóbbinak éreztem, egyet tudtam, a gyermekem szeretem és akarom. Végre a családom is próbálta elfogadni az apát, rendeződni látszott minden. Építőiparban vállalkozott, és jaj, azok az átkozott évkezdetek. Meg év végék. Az év vége rettenetes, mert ugye sose fizettek, év eleje jaj, mert indulni kell, de nincs miből… Mivel én alkalmazásban álltam, így eleinte szabályosan, aztán csalva, majd erőszakkal, hitel, hitel, hitel. Még a testvére nevére is. Mert a pénz kellett, legyek csak kezes, a többit megoldják… Igen, persze, hamar megjött a letiltási határozat a fizetésemre. Tehát évről évre csak lejjebb, lejjebb. Hol volt már a megtakarítás, örültem, ha ételre maradt. És a gyerek… Kampányszerű vásárlások, ha volt miből, és volt kedve hozzá. Egyszer csak beláttam, a szerelem már elrepült réges-rég, aztán az első pofon után csomagolás, jobb lesz egyedül. Igen, csak addigra már több mint egymillió-hatszázezer forintnyi tartozással a hátamon távoztam, ami mind az én nevemen volt. És még ott voltak az ékszereim, amiket még a családomtól kaptam valaha, és egy pénztelen reggelen az autóban leszedte rólam, eladni.

Gondoltam, szigorú költségvetéssel majd megoldok mindent. Csak ez nem így működik, sosem volt szabályos egy hónap sem. Mindig volt valami rendkívüli kiadás. Tartalék nélkül, inkább folyamatos mínuszokkal. Mire egy teherből kilábaltam, felépítettem a másikat, hiszen élni kellett közben is. Nem hiszem, hogy a vágyaim annyira égbetörőek, vagy többet adnék a gyereknek, mint amit kellene.

Tehát a jelen:

Igen, elkövettem az első hibát. Használtam a hitelekhez felkínált hitelkártyát. Persze jött a spirál, már nem kerestem annyit, amiből törleszteni és élni is tudtam volna, tehát törlesztettem, és használtam tovább a kártyát, mert muszáj volt! Kellett enni, kellett tisztálkodni, kellett gázszámlát fizetni, óvodát, majd iskolát. Egyedül! Minden támogatás nélkül, mert sem az apa nem fizet egy fillért sem (el is tűnt, szó szerint, a bíróság sem találja!), a családom szintén nem támogat, nincs semmi, csak én!

Megpróbáltam rendezni, persze adósságrendező hitellel, mi mással, tavaly májusban. Kb. két hónapra sikerült.

Mert elkövettem a második hibát. Gondoltam, számoltam, és végre belevágtam, vettem egy öreg családi házat, egy kicsi kerttel a munkahelyemhez, és a gyerek iskolájához közel. Sajnos, mi másból, tisztán hitellel. Csak az induló költségeket tudtam készpénzben fizetni, ami bizony szintén nem volt csekélység, mivel családom egyetlen segítsége: bevonhattam a jelzálogjog alá a szüleim házát. Költségszempontból gyakorlatilag kétszeres költségen ugyanaz az eljárás.

Aztán a felújítás. Arra már elfogyott mindent, és bár szerkezetileg a ház tökéletes, a gyakorlatban egyik dolog hozta magával a másikat, tehát egy fizikailag lakhatatlan házban laktunk kb. két hónapig. Még nosztalgia is volt a táborozásban… Fedezet? Természetesen a hitelintézet által a lakáshitel mellé felkínált hitelkártya.

Hogyan követhettem el ekkora hibát? Amikor még csak gondolkodtam a házon, volt mellettem valaki, aki kijelentette, ne aggódjak semmin, majd ő segít. És gondoltam, ha a szüleim látják, hogy érdemes, csak segítenek már egy kicsit… Amikor a segítséget kértem volna, az illető (ld. első segítség) elkezdett panaszkodni, hogy el kell repülnie, és milyen sokba kerül a reptéri illeték, és éppen térkövezik a háza udvarát, nem is tudja, hogyan fizeti ki… A szüleim? Lázas gyorsasággal elkezdték bővíteni a saját családi házukat (90 nm, három és fél szoba, két ember számára, bővítés előtt, a munkálat: nyári konyha toldása fürdőszobával, ha nyáron a kertben dolgoznak, legyen hol lefürödni.).

A legvégső csavar: karácsony előtt egy héttel kérték el a szüleim a maradék pénzem, kezük tördelve, hogy jön a burkoló, de nincs miből fizetni. Ki mondott volna nemet?

A számszerű tények:

Erre a hónapra 6000, azaz hatezer forint készpénzem maradt a kötelező fizetnivalók után. Sajnálom, nem tudom beosztani. A 2014-re bevezetett új adózási szabályok engem nem érintenek, a fizetésem marad annyi, amennyi volt.

A kiadásaimat nem tudom csökkenteni, mert a lakáshitelt, a biztosításokat, a rezsit, az iskolát fizetni kell. Nem vagyok jogosult a keresetem miatt semmilyen támogatásra.

Feltűnő tény, hogy a gyerekem születése óta pontosan ugyanannyit, 13700 Ft családi pótlékot kapok, a gyerek 9 (!) éves.

A gyerek apját, ahogy írtam, a bíróság sem találja, gyerektartásra, vagy annak állami megelőlegezésére (a fizetésem miatt szintén) semmi esélyem.

Dolgoznék plusz másodállásban, de hol, és mikor??? (Amúgy szoktam, német és angol nyelven fordítok, de az nem folyamatos, amikor beesik megbízás, akkor van, ha nem, nem. Kiszámíthatatlan. Ha volt munka, bizony éjjel kettőig is ültem a gép előtt.)

Úgy érzem, mindenki hátat fordított, segítséget nem kapok sehonnan. És jövőre? Miből fűtök, mit eszünk? Hol a kiút? Autóval a fának 120 km/h-val? És mi lesz a lányommal?

Bűnös vagyok, mert végre a sajátomét akartam fizetni, és jó ötletnek tűnt? Hogy végre otthont, igazit akartam? Nekem miért kell mindig, mindent, egyedül megoldani? Már nem bírom. Tavaly a rohammentő vitt el, szívroham tüneteivel. Nem tudom, hova forduljak, nem tudom, mihez kezdjek… Segítség kellene.

Mária

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?