Nektek is van olyan gyereketek, aki kiskorában legszívesebben minden rovart kiirtott volna, a szúnyogok és legyek "bűnei" vagy irtózás miatt? Nekik IS ajánlom ezeket a könyveket.
Úgy tűnik, mióta a gyerekeim kinőttek a kisgyerekkorból, és nekem már van hébe-hóba időm olvasni, nyaranta valamilyen témakörre, szerzőre vagy stílusra rákattanok, és egymás után olvasom el az odatartozó műveket, amíg valami komolyabb fogalmam nem lesz.
Tavaly Terry Pratchett és az ő Korongvilága volt soron, idén pedig a HVG Könyvek: ezek közt akad üzleti, tudományos-ismeretterjesztő, gyerekkönyv, tanulságokba csomagolt életrajz vagy pszichológiai témákkal foglalkozó mű. Csak ajánlani tudom őket: frissek, jó fordításban (vagy jótollú magyar szerzőtől), alaposak, gondolatébresztőek, hasznosak. A legtöbb még szórakoztató is, akár a strandra is vihettem volna őket – de mivel a legtöbb könyvtárból került hozzám, túlságosan féltem, hogy vizesek lesznek.
A Kijózanító rózsaszín, a Na, ez már marketing!, a Felhasználók, nem vevők, A holtponton ne add fel! és hasonlók mellett kezembe került a Terra Insecta is. Ez utóbbi a Föld (kiemelve az európai fajokat) rovarvilágáról szólt, Anne Sverdrup-Thygeson, egy kiválóan fogalmazó, kislányos mosolyú norvég kutatónő tollából. Miközben hahotázva olvastam fel néhány különösen mulatságos részletet, eszembe jutott a fiam, aki úgy négyévesen meg volt győződve arról, hogy mindenkinek jobb lenne, ha Egyáltalán Nem Lennének Rovarok A Földön. Az efféle könyvek – például a gyerekeknek szánt, a Terra Insecta „gyerekváltozataként” forgalomba került Elképesztő rovarok - az űrutazó muslicáktól a zombi-katicabogarakig című, amelyet szintén ez a szerző jegyez – alighanem jobban megvilágítják, minek is vannak rovarok a Földön. Akár egy különösen makacs négyévesnek is. Sőt, talán meg is kedvelheti némelyiket. A rövid életű, táncos kérészt, a kecses szitakötőt, a vízipókot (mondjuk annak itthon már csinált más is reklámot), vagy a különleges ajtófejű hangyát, a világító bogarakat, a különleges lepkéket.
A kutatónő nem költ mesét a bogarak és rovarok köré, nem nevezi őket Frédinek vagy Leának, ragaszkodik a tudományos tényekhez, de a gyerekek azért kapnak a könnyed elbeszélésbe ágyazott tudomány mellé remek illusztrációkat. Meggyőződése, hogy a természet a fantáziánk nélkül is rendkívül érdekes és fantáziadús – ki talált volna ki olyan lényt, amely a saját hímvesszőjével hegedül? A másik faj villogójeleit eltanuló bogárról, amely a tőrbe csalt fajt egyszerűen elfogyasztja vacsorára, nem is beszélve? A sugárhajtóművel felszerelt szitakötőlárva izgalmas lehet-e? A darázs, amely zombivá változtatja a katicát? De a közönséges házi légyről se tudják sokan, hogy például ízlelni a lábukkal tudják a táplálékot, amelyen sétálgatni szoktak, nem kis bosszúságunkra.
Ha pedig arra is kíváncsiak lennénk, hogy ezek a fajok hogyan is illeszkednek a Nagy Egészbe, és hogyan van a legapróbb, legjelentéktelenebb állatnak is Nagyon Fontos Szerepe, akkor vegyük kézbe a sorozat harmadik darabját is, amely a sokatmondó Az élet szövete – hogyan járul hozzá tízmillió faj a fennmaradásunkhoz? címet viseli.
Már a Terra Insecta olvasásakor megdöbbentem, milyen durva belenyúlás az élet körforgásába az, ha eltávolítjuk a kidőlt, elpusztult fákat, vagy elpusztulni nem is hagyjuk őket, hiszen erejük teljében kivágjuk a legtöbbet.
Az erdő önfenntartó organizmusainak ugyanis nagyon is kellenek ezek a kidőlt, öreg, korhadt fák – nélkülük számos élőlénynek nincs se tápláléka, se élettere, pedig ezek járulnak hozzá a leginkább, hogy az erdő életképes és önfenntartó lehessen.
A korhadt, öreg fák nélküli, katonás rendben álló faültetvény e fogalmak szerint nem erdő, csak valami, amit gazdasági kitermelésre hozott az ember létre. Létfontosságú dolgok hiányoznak belőle – ha pedig egy-egy, számunkra „hasznosnak” ítélt faj kedvéért irtjuk szó szerint IRTÓZATOS sebességgel a többit, példátlan módon pusztítjuk a saját lehetőségeinket is – új gyógyszerekre, fontos élelmiszer-összetevőkre, vegyiparban, textiliparban használható elemekre, vagy olyan lényekre bukkanhatunk, amelyek például szennyezést vagy betegséget szüntethetnek, akadályozhatnak meg. Vagy legalábbis kordában tarthatják ezeket. Már ha figyelmetlenül ki nem irtjuk őket.
És közben mintha a saját lelkünket is pusztítanánk – ami kint, az bent. Pedig Anne Sverdrup-Thygeson egy cseppet sem spirituális, már abban abban a butus, tudománytalan értelmében, ahogyan a „spiritualitásról” sokan írni szoktak. De ha valaki végigolvassa a könyveket, nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a milliárdnyi lény mind egy, egymással végtelen sok szálon összefüggő egészet alkot, amely képes meggyógyítani és megújítani önmagát – amennyiben hagyjuk neki. Sőt, a mi lelkünk szabad szemmel nem érzékelhető gubancait is kisimíthatja – amennyiben hagyjuk neki, és felismerhetjük.
„Mindmáig otthonos érzés számomra a tűz lángjaiba nézni. Ma már nem megy nekünk a semmittevés. A tűz azonban segít. Csak ülni csendben, szabadjára engedni a gondolatainkat, mint egy csapat madárvadász kutyát a hegyen. Hagyni, hogy elinduljanak. Először talán az ösvény mentén. Aztán felbátorodnak, irányt váltanak, átrohannak a hangán és a sziklákon, kifutják magukból a nyugtalanságot, majd hirtelen megállnak, orrukkal valami izgalmas dolgot szimatolva. És még mielőtt a tűz parázzsá válna, a gondolatok visszatérnek, és csendben letelepednek a lábunk elé.
A tűzbe nézve összekapcsolódunk ősapáink és ősanyáink szakadatlan láncolatával, akik több százezer éven át ültek ugyanígy. Szintén összeköt velük a természet hétköznapi, de alapvető folyamata, a fotoszintézis. Amikor ugyanis egy hasáb fát dobunk a kandallóba, és az fellángol, egyfajta késleltetett napfényt láthatunk és érezhetünk. A napenergia, a szén-dioxid és a víz építette fel a biomasszát, azaz a „növény testét”: a fatörzset. Most pedig kiszabadítjuk belőle a napsugarakat.”
A rovarok velünk vannak életünk elejétől a végéig, segítik a táplálkozást, a növények életszakaszait, takarítanak, hogy az elpusztult növények és állatok talajjá alakulhassanak, sőt, az ipar is használta őket, a selyemtől a sellakig, és más, különlegesebb vegyületek előállításához. A természet számos rovar-trükkjét ma mérnökök és feltalálók is használják, rovar-találmány a tépőzár, a különös vegyület, amely a biztonsági bankjegyhez szükséges, testük felületének különleges felszíne pedig különleges színhatásokat eredményez. Tanulhatunk tőlük energiatakarékosságot, hatékony módszereket gombák vagy baktériumok ellen, vagy egyszerűen lebonthatnak nemkívánatos műanyagokat is. Vagy akár arról is tanulhatunk tőlük, hogy maradjunk tovább fiatalok.
Szóval: rovar-tanulmányozásra fel! Akár a könyvből felolvasva, akár közös felfedezés során (nincs jobb módszer a tapasztalásnál – ebben is). A könyv(ek) arra mutat(nak) rá, mennyi mindent nem tudunk a rovarok, vagy az erdő világáról, és miért is lenne fontos, hogy többet tudjunk ezekről, mint olyan faj, amely ma már leuralta a bolygót és lakóit, de kétbalkezes varázslóinasként hadonászunk össze-vissza a nagy tudományú varázspálcáinkkal, amilyen a technológia, a vegyipar, vagy újabban a szoftverek, mesterséges intelligenciák által vezérelt, irtózatos erejű gépeink.
Ugyan már, egy hangya, legyinthetnénk...de Anne Sverdrup-Thygeson (és mások) kutatásai bizony egyre azt mutatják, hogy a nyamvadt kis hangyákon, méheken, pársejtűeken múlik a mi tyúkszaros életünk is. Hát ilyen tisztelettel és kíváncsisággal közelítsünk hozzájuk, mert Az Élet Csodájának fontos részei. Még az a szúnyog is, amit az imént csaptál le a falon.
Vakmacska
