1. rész

I. TERVEZÉS

„Ajaj, hol volt hol nem… volt egyszer egy iciri-piciri házacska;” De kinőttük. Így aztán elkezdtünk utánajárni, hogy is bővíthetnénk. A vége az lett, hogy sehogy. Ez hosszú történet, és most nem erről akarok írni. Így hát kerestünk egy másik házikót. Voltak olyan tényezők, amik behatárolták a mozgásterünket, de így is sikerült egy lakható, de felújításra váró házat találnunk. Lakhatónak azért kellett lennie, mert ekkor már igencsak terhes voltam, és bizony a babát is el kell helyezni valahol, még ha sok helyet eleinte nem is igényel.

Amikor aztán elérkezett az ideje a felújításnak, belevágtunk. Elég vegyes érzésekkel: férjem rettegett, én vártam a Nagy Kalandot. Őt ugyanis egész gyermek- és fiatalkorában azzal rémisztgették kedves családtagok, hogy az építkezés egy tragédia, minden házasságot tönkretesz, minden sokkal rosszabb lesz utána, és eddig még mindenki megbánta, és ők ezért nem vágnának bele ilyesmibe. Ő meg elhitte. Nálunk meg lezajlott néhány építkezés/felújítás a családban, általában jókedv és nagy társaság kísérte. Még házasság sem bomlott fel miatta. Amiért mégis belevágtunk, az az volt, hogy a körülmények finoman szólva sem voltak ideálisak, és a férjem bízott bennem, hogy menni fog ez nekünk. Úgy is, hogy egyedül küzdünk meg a feladattal, és még a gyerekekre sincs aki vigyázzon.

A tervezéssel kezdődött. Váratlanul hozzájutottunk egy kis tőkéhez, így a fejünkben kialakult terv bővült. Már csak papírra kellett vettetni valami iskolázott személlyel, mert hiába tudtam én, hogy mit is akarok, nem adhatok be egy spirálfüzetből kitépett lapon méretarányosan megrajzolt tervet, ehhez építész kell. Férjem itt mondhatni „kiszállt” a programból. No, nem úgy, hogy nem segített, amiben csak tudott, de ő nem tud elképzelni papíron lerajzolt dolgokat. Így rám maradt a feladat, hogy kijavíttassam az újabb és újabb terveket. Mert egyik sem az volt, amit kértem. A vége az lett, hogy elküldtem az építésznek az általam a kitépett spirálfüzetlapra lerajzolt tervet, hogy EZT szeretnénk. Szép házakat tervezett egyébként, de sorra „letarolta” a gyümölcsfákat, a kutat, akkora nappalit tervezett nekünk, mint az előző házunk volt, és egy iciri-piciri konyhát egy még kisebb étkezővel, holott elmondtam, hogy nekünk ez a két dolog fontos. Arra hivatkozott, hogy ma a nagy nappali a trend. Mit tegyek, nem vagyunk trendik.

Megírtam, hogy mi az étkezőasztalt használjuk sokat: ott beszélgetünk egy jó ebéd után a rokonainkkal, ott rajzolunk a gyerekekkel, ott is társasjátékozunk, ott varrok, ott rajzolok/festek. A nappali csak azért kell, hogy legyen egy olyan kis szabad tér, ahol ugrálhatnak is a gyerekek, és ha netán már a kicsi is jobban alszik, a férjemmel meg tudjak nézni egy filmet kettesben, esetleg a kezembe tudjak venni egy könyvet. De ehhez nem kell 40 négyzetméter. Így folytattam, kitérve minden helyiségre és zugra, hogy mit mire akarunk használni, hogyan illeszkedik a ház az életünkbe, terveink szerint. Egész meghatódott, és átrajzolta az általam küldött terveket igazi tervrajzzá. Már csak a beadandó dokumentációban javítottam bele itt-ott, mert valahogy mindig téglaház maradt a mi kis vályogházunk, és következetesen műanyag nyílászárókat akart belerakni fa helyett. A végén feladtam, és azt gondoltam, majd menet közben a többi baki kiderül, ráérünk akkor javítani. Főleg, hogy sürgetett az idő. A tervezési folyamat 2012 októberében kezdődött. Az építési engedély 2013 májusában lett jogerős. A kisfiam akkor lett 1 éves.

A következő felvonás a kivitelező megkeresése volt. Itt igazán nagy előnyünk volt, mert ismertünk egy csapatot, akik jól, megbízhatóan dolgoznak. Ráadásul a baráti társaságunk egyik tagja a „főnök”, így nem fog lelépni a rossz munka után. Csak az volt a baj, hogy mivel ők tényleg jól dolgoznak, válság ide vagy oda, állandóan tele voltak munkával. Azért elvállalták a mi házunkat is, azzal a feltétellel, hogy akkor tudnak jönni, amikor más helyeken épp nincs munka. Tudtuk, hogy így szép álom csak a nyár végi befejezés, mégis belementünk. Megírtuk a szerződést, ahol a munka befejezését 2014 december 31-re ígérték.

II. ELŐMUNKÁLATOK

Kezdődött újra a dobozolás. Sok gyereksírással, sok feszültséggel, de sikerült vagy két hét alatt kipakolnunk a régi konyhát, a nappali/előszoba/étkezőt, a folyosót, és a közlekedőt. A gyereksírás főleg a kislányunk részéről volt mindennapos. Szegény gyors egymásutánban élt át egy költözést, egy kistesószületést, egy nagymama halálát, és megint felbolygattuk a kis életét. A legaranyosabb az volt, amikor a konyhát pakoltuk ki, és a férjemmel cipeltük ki a hűtőt. A ruhánkba kapaszkodva húzott vissza minket sírva, hogy „ne csináljátok! Éhen fogunk halni!” Mi játszódhatott le benne…

Letettük a hűtőt, megöleltük, és megnyugtattuk, hogy csak addig visszük ki a konyhából a hűtőt, amíg megépítik nekünk a szép új konyhát, ahol majd tudunk rendesen főzni. Elmeséltük, hogy lesz majd mosogatónk is (lavórban mosogattunk, a konyhában nem volt csatorna, volt egy hidegvízcsap, amivel a kazánt töltötték fel), lesz majd új tűzhelyünk, lesz majd járólap (felfagyott, porló, töredező beton volt a konyha padozata). Aztán elmeséltük neki, hogy lesz majd áram a fürdőben, és nem kell mécsesnél fürdeni, és lesz meleg víz is rendesen, nem csak egy fazéknyi (a zuhanytálcában ráadásul), lesz a szobájukban is lámpa, amit fel lehet kapcsolni (egy konnektor működött, oda egy állólámpát raktunk, az világított esténként), és ha jön a tél, lesz fűtés is, egy olyan kályha, ami nem füstöl (a régi kazánunk olyan módon volt beépítve a konyhában, hogy nem lehetett tisztítani, így teljesen eltömődött a koromtól, hamutól). Megmutattam neki a látványterveket. Attól a naptól kezdve minden nap el kellett mesélnem, hogy milyen is lesz az új házunk.

És attól a naptól minden nap meg kellett mutatnom a látványterveket is. Ha épp nem értem rá, akkor a férjem mesélt, és ő mutatta a képeket. És használt. Neki is, és nekünk is. Ugyanis kezdtünk lelkesedni újra. Még a férjem is. Néha esténként ő is megkért, hogy meséljek az új házunkról. Én meg meséltem, mint egy kisgyereknek: „képzeld el, milyen lesz majd enyhe tavaszi estéken a teraszon. Nézzük a szép zöldséges ágyásokat, a virágzó gyümölcsfákat. Mögöttük a töltés felett idelátszó, a Duna partján zöldellő fákat. Csend lesz, esetleg cserebogarak csapódnak a házfalnak, vagy a lámpának. És lesz áramunk, konyhánk, kandallónk. Igen, kandallónk. Nézzük télen a tűz játékát… Szép lassan elhittük ezt a gyönyörű mesét, és akkor már nem volt kétségünk afelől, hogy valóság lesz belőle. Kellett ez az erő az elkövetkezendőkhöz.

A villanyszerelőkkel kezdődött, június végén. Egy nap megérkeztek. Hozták a tervrajzot, jelölgettek, aztán elmentek (ők nem a kivitelező emberei voltak, hanem helyi vállalkozó), mert nem hoztak ezt meg azt, meg amazt. Aztán dél körül visszajöttek, és elkezdtek fúrni, vésni, szitkozódni. Volt takarófóliánk rengeteg, hiszen tudtuk, hogy a vályog porzik, de valamiért felhajtották, és az alig egy éve lerakott padlószőnyegre hullott a por, és folyt az olaj. Akkor egy kicsit sírtam, bevallom. A férjem nem volt itthon, dolgozott. Én meg a kisfiamat fogtam kint a kertben, mert rettegett a fúrógép, és a vésőgép hangjától. A kislányom közben azt játszotta, hogy ő egy kiscsikó, és ezért a pajtában lakik. A pajtában voltunk szinte minden nap, amikor munka volt. A kisfiam a kezemben, a kislányom csacsogott, szaladgált. Ebédelni eljártunk egy közeli büfébe. Éhen nem haltunk. Aztán amikor a munkások elmentek – általában délután 5-kor –, elengedtem a kisfiamat, ő boldogan szaladgált a csendes kertben. Én pedig nekiláttam kapálni, gyomlálni a kertet, és megálmodtam, mennyi minden lesz majd ősszel a pincénkben, ami addigra azért csak elkészül. Aztán hazajött a férjem, és fogta a fejét. Csak a rombolást látta, a port, az olajat. Kezdett megkopni az esti mese varázsa.

Végül egy hét múlva kigyulladt a fürdőszobában a lámpa. Férjem öröme határtalan volt: azt mondta, vége az emlékezetből borotválkozásnak, végre látja is magát. A kislányom megkapta a napocskás lámpát a szobájába, amit fel is tudott kapcsolni. A padlószőnyeg ugyan odalett, de már azt sem bántam. Micsoda varázslatos dolog ez az áram. És milyen természetesnek vettem eddig, hogy van. Azt hiszem, ezután soha többé nem fogom annak venni. Mint ahogy a csapból folyó meleg vizet sem. Sőt, a hideget sem, mert ki tudja…

Folyt. köv.

keszzsu

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?