Az egész nagyon régen kezdődött. Talán generációk óta ért bennünk, hogy ki fogunk törni. Nem akartuk mi, egyszerűen csak így alakult. Mire feleszméltek, már mi voltunk többen. Igen-igen, tudom a kérdést, hogy kik az a "mi"? Hogy beszéljek magunkról? Hm. Nem csoportosultunk, gyülekeztünk soha, sőt, igazán egymás társaságát sem kerestük. Némelyikünk érzett valami zavart, de aki érezte, az nem tudott cselekedni, na meg nem is nagyon akart. Akkoriban még nem mertünk változtatni a körülményeken vagy akár az életünkön.
Igen, hogy kik vagyunk mi? Hm. Hogy is fogalmazhatnám meg? Kezek, fülek, agyak, szájak, érzések, emberi testben. Akkor régen még így neveztek minket: szindrómás, kórja, zavara van. Nem is értettem. Nekünk mind volt valamink. Ők meg csak voltak valamilyenek. Azt hiszem, normálisnak, egészségesnek, ép értelműnek nevezték magukat? Nem is értem. Különcködő egy bagázs volt. Ne értsetek félre, semmi bajom velük, egyik-másikat szeretem is, családtagom is van olyan. Egész jó fej, csak sajnálom kicsit. Sosem fog érteni mindent.
Van egy ismerősöm, ő nem tud mozogni, de gondolkodni, érezni, beszélni, na, azt tud. Aztán akad olyan is köztünk, aki minden számot ismer, de komolyan mondom, név szerint, minden tulajdonságát kívülről-belülről. Ja, és azt a csajt, aki érzi a világot úgy, ahogy van, érzi a lélegzését, az illatát, az erejét, na, őt nem irigylem, sokat szomorú, fájdalmai vannak. Ilyenek vagyunk mi. Én is itt vagyok, engem nem érdekelnek az emberek, a normálisok pláne nem, semmi érdekes nincs bennük. Nem szeretem a mások kicsinyes gondolatait, nem szeretem, hogy együtt kéne velük éreznem, nem is teszem, és hát nem is vagyok normális. Azt mondják, biztos van valami különlegességem helyette, hát nem tudom, talán nincs semmi, de legalább normális nem vagyok.
Szóval a kezdetekben, mármint ennek az új rendnek a kezdetén észrevették, hogy többen vagyunk. Beszéltek mindenféléről, génromlásról, a természetes szelekció hiányáról meg hasonló idióta tudományosságról. Aztán normálisék esténként a kivetítőn szuperhősös akciófilmeket néztek, és álmodoztak a mutációról. Az első kicsi testvérkéinknek Herripottert meg sárkánylovagos könyveket adtak a kezükbe, hátha akkor nem érzik magukat kívülállóknak, segít feldolgozni az érzelmeiket. Álszent egy időszak volt, mondhatom. Szóval akik velünk foglalkoztak, próbáltak szokásokat elmélyíteni nálunk, próbáltak integrálni maguk közé, elég degradáló volt. Mi mind egyéniségek vagyunk, szajkóztuk.
Füzeteket töltöttek ki rólunk, adminisztráltak, adták egymásnak a leírást, a használati útmutatót. Aztán már ehhez is lusták lettek, végül csak rubrikákat töltöttek ki, egy pipás, két pipás, sok pipás. Nem tudom ki nyert, ha mindent kipipálhattak? Aztán megijedtek a sok pipától, alig voltak pipátlanok. Próbáltak elszigetelten rendszert alkotni maguk között, de nagyon kevesen voltak már. Használniuk kellett minket. Mi lettünk az eladóik, az aktakukacaik, bankárjaik, sebészeik.
Szegényeim nem érthették, hogy csak nekik van velünk gondjuk. Mi már akkor is boldogan éldegéltünk, főleg, ha nem frusztráltak az elvárásaikkal. Pedig mindannyian tökéletesek voltunk, szerintük egyes képességeink sérültek voltak vagy teljesen hiányoztak. Nem is értem akkor, hogyhogy mi maradtunk meg, és ők meg ki fognak halni? Sajnálom őket, mert úgy mennek el, hogy nem volt semmijük. Próbáltuk integrálni őket, hátha átvehetik a lendületet, az életstílust, de nem megy nekik. Azt hiszem, kicsit félnek tőlünk. Nem tudnak egy dologra koncentrálni. Szerintem féltékenyek is. Egyet-egyet időszakokra meg tudtunk téríteni, olyankor, amikor "betegek" voltak vagy "sérültek", de akik "meggyógyultak", elvesztek örökre. Valahogy ők nem látják. Miért kell nekik mindenhez érteni egy kicsit? Miért kell mindenfélét érezni? Miért kell az összes testrészüket használni? Sosem fogom felfogni, miért nem tudtak haladni a korral, miért rohantak a végzetükbe. Megadjuk nekik, amit csak tudunk. Csináltunk nekik egy intézetet, hogy maguk között lehessenek. Úgy vettem észre, hogy együtt szeretnek lenni. Beszélgetnek, dolgoznak, rengeteget lótnak-futnak feleslegesen. Vigyázunk rájuk, nehogy kárt tegyenek magukban és a tökéletes társadalmunkban. Jó életük van, némelyek közülünk szeretik őket, és úgy látom ez nekik fontos. Megadjuk nekik, amit lehet, mégiscsak egy letűnt kor emlékei. Néha próbálnak magyarázni nekünk a jövőnkről, de olyan sötéten látnak mindent, vészmadarak többnyire.
Mi meg változást hozunk, azt hiszem, ez működni fog, működnie kell. Mi vagyunk a jövő.
Pirosbetli
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
