Reggel már ébredéskor elkezdődik a cicanyávogás, miszerint ő nem akar iskolába menni. A kabát felvételénél aztán már komoly szócsatákat kell vívni vele, és amikor a félsötétben kinyitjuk a téli ajtót, amin betódul a hideg, akkor majdnem elsírja magát.
Hétvégén pedig már vasárnap délután elkezdünk arról beszélgetni, hogy másnap bizony iskola lesz, kikerülhetetlen, hacsak nem alusszuk át az egész napot, vagy egy manó el nem varázsolja azt a piszok hétfőt.
Nem jó ezt hallani, nem igazán lehet mit kezdeni azzal, ha a gyerek kategorikusan nem akar iskolába menni, hiszen minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke jókedvűen, lelkesen menjen suliba. És még ha ez a lelkesedés nem is elvárható minden egyes nap, azért a folyamatos szomorúság, ellenállás sem egy jó állapot hosszú távon.
Először is nyomoznunk kell, mi az oka, hogy nem akar iskolába menni?
Ha tudható, hogy valami komoly nehézsége vagy konfliktusa van az iskolában, akkor egyértelmű lehet a szituáció, persze ettől még a megoldás nincs kéznél, de legalább az ok tudható.
De mi van akkor, ha nincs gond a tanulással, az osztálytársakkal és a tanárokkal, és még az égen sincs egyetlen felhő sem? Hogy tudjuk kideríteni, mi állhat a háttérben, és hogyan segíthetünk a lurkónak?
Általában az ilyen típusú nehézség érzések és ellenállások mögött valamilyen be nem teljesült szükséglet áll. Ez komolyabb téma, semmiképpen sem azon az adott reggelen fogjuk tudni tisztázni a gyerekkel, amikor előjön a probléma, de amikor van rá idő, nyugalom van, akkor érdemes végiggondolni szülőként, hogy mi is lehet valójában a háttérben. Mennyire van túlterhelve, mennyire kötött a napi kötelezettségeinek tárháza mennyi szabadsága van valójában egy nap, amit csak azzal tölt hogy gyerekként játszik, „unatkozik”, lustálkodik, vagy a barátaival van együtt? Mennyi a héten, egy-egy napban a különóra, a kötelező foglalkozás?
Sokszor ezek a megnyilvánulásai igazából nem is az iskola felé jelentenek ellenállást, pusztán csak azt akarja vele kifejezni gyermekünk, hogy több szabadidőt szeretne, és kevesebb kötelező programot, különórát, este hazaesést.
Nagyon fontos a gyerek számára rendszeresen olyan időszakok beiktatása, amikor nem kell semmit sem csinálniuk, sehová sem kell menniük, hanem a saját kényelmes, megszokott terükben tudnak ellazulni, megnyugodni, ami látszólag unatkozásnak, semmittevésnek tűnik. Ha gyakran halljuk azt a gyerekről, hogy nem akar iskolába menni, gondoljuk tehát végig, nem áll-e fenn esetében a programoktól való túlterheltség, lehetne-e lazítani ezeken a programokon.
Ha mindez csak hétvégén megoldható, az is sokat számít. Nem mindig a minél több, folytonos élményszerzés a jó cél, arra is kell időt biztosítani a gyerekeknek, hogy ezt az őket érő rengeteg ingert fel tudják dolgozni. Azok az idők, amikor csak úgy együtt van a család, és játszunk, olvasunk, beszélgetünk, nagyon sokat számítanak, kincset érnek.
Napi nyolc, sokszor tíz óra kötött iskolai és azután egyéb kötelező különórán vagy sporton töltött foglalkozás rengeteg egy gyerek számára. A kisgyerek játszani is akar, a kamasz meg kamasz, kell neki a saját magára fordított, elvonulós idő, a kamaszos haszontalanságokon való elmélkedéshez.
Ha viszont meg is értjük, hogy sok a gyerekeken a teher, és szülői hatáskörünkben meg is tesszük, amit tudunk, akkor sem opció, hogy kihagyjuk a sulit, mert a gyerek nem akar menni. Meg kell értetnünk vele, hogy ebből nem tudunk engedni, ez ugyanis nem egy választható foglalkozás.
Ilyenkor nem biztos, hogy az a jó megközelítés, ha meg akarjuk győzni őt arról, hogy az iskola milyen jó dolog. Hasznosabb lehet az érzelmek felől megközelíteni a kérdést, beszélgetni és elővenni az értő figyelmet, mint eszközt, hogy ráismerjünk a tiltakozás mögötti valódi szükséglet jelzésére.
Sokszor az is elég, ha büntetlenül és lelkiismereti terhelés nélkül ki tudja mondani a gyerek, hogy fáradt, vagy bármi egyéb dolog zavarja, és máris megszűnik a nagy ellenállás. Jó megoldás lehet például, ha elmondjuk neki, milyen jó dolgok várják itthon iskola után. Amikor az egész probléma reggel tör elő, és éppen nincs lehetőségünk türelmesen kérdezgetni őt arról, hogy miért nem akar iskolába menni, mondjuk el neki, hogy most épp nem tudunk erre sort keríteni, de fontos nekünk a kérdés, és amint iskola és munka után összetalálkozunk újra, átbeszélünk mindent.
Ezeket a beszélgetéseket próbáljuk meg ne görcsösen úgy alakítani, hogy kikérdezés szerűen csak mindenáron az okokat kutatjuk. Figyeljünk az apró jelzésekre is, ne legyen direkt a beszélgetés, és adjunk esélyt annak, hogy a lurkó magától megnyíljon. Ilyenkor könnyebben kibukik az, ha valami/ valaki bántja, mint felszólításra. Lehet a háttérben iskolai bántalmazás, lehet, hogy csak a tanulás nem megy neki úgy, mint szeretné, vagy nem jön ki egy tanárral, egy osztálytársával – a lényeg, hogy legyen módja és ideje saját nyelvén elmondani ezt.
És ha megvan a megoldókulcs, már nincs más hátra, mint a szokásos, szülői varázserő bevetése, amiben legyőzhetetlenek vagyunk. Ezt mondjuk is el a gyerekünknek. Meg tudjuk védeni és meg is fogunk érte tenni mindent, most is, ahogy mindig.
GézengúzAnya
