Babszemből lóbab

A lányom koraszülött - és 100 százalékosan egészséges. Ezt már most az elején fontosnak tartom megjegyezni, mert hátha idetéved – mint én korábban más internetes fórumokra – egy frissen szült korababás anyuka, aki az inkubátorvizitek között a netet bújva aggódva keres információt arról, hogy kábé mire is számíthat.

Férjem munkája révén Németországban élünk, itt született a lányunk 2010. márciusában, pontosan a 31. hétre. Teljesen problémamentes terhességem volt, soha nem hánytam, csak egyszer rezgett a léc – egy hatalmas adag indiai betermelése után. A babánk – akit Babszemnek hívtunk, hehe, milyen eredeti –, rendben fejlődött. Nem olvastam kismamakönyveket, lusta dög révén nem jártam kismamajógára, s annyira természetesnek tartottam másállapotomat, hogy csak a szülésfelkészítő  ill. a babagondozás tanfolyamokra jelentkeztünk be, melyek a 32. héten indultak. Volna. Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!

A 30. terhességi héten, egy röpke négy órán át tartó IKEA-s kiruccanás után,  másnapra hatalmasra dagadtak a bokáim és a kézfejem. Nem aggódtam, balgán azt gondoltam, ha az ember lánya 7 hónapos terhes, ez normális jelenség. Délután egy szintén babát váró barátnőmmel szkájpoltam, aki a dagadt bokámról hallva elkezdett mindenféle terhességi betegségről beszélni, és lényegében úgy rám ijesztett, hogy másnap reggel a férjemmel váratlan látogatást tettünk a nőgyógyásznál. A doktornőnél a szokásos rutin vérnyomásmérés során az első készülék "elromlott", majd a második készülék 150/100-as értéket mutatott.

Az orvos nem fecsérelte hosszas magyarázkodásra az időt. Gyors vizsgálat után rögtön arra kért, hogy azonnal menjek be a kórházba, ahol szülni fogok, mert neki "nincs annyira profi gépe a további szükséges vizsgálatokhoz, mint ott". Azt is hozzátette, hogy menjünk haza pár ruháért, hátha bent is tartanak majd pár napra. Valójában akkor még nem aggódtam, a németek alaposságának tudtam be a dolgot.  Naná, hogy nem mentünk haza ruhákért, gyorsan le akartam tudni a vizsgálatot – a legfőbb gondom az volt, honnan szerezhetnénk egy kis reggelit.

Korábban a lakásunkhoz legközelebbi állami kórházba jelentkeztem be szülni. A szülészeten így rögtön fogadtak, beraktak egy éppen szabad vajúdószobába, vérnyomást mértek, CTG-n figyelték a babát. Arról tájékoztattak, hogy pár napig bent fognak tartani megfigyelésen. A férjem így hazaugrott pár ruháért, én pedig lepihentem, aludni próbáltam. Félálomban észleltem, hogy időnként jön valaki, vizsgál, cicceg, mér... Aztán a következő állomás egy fiatal doktornő volt, aki azt mondta, hogy most be fognak adni nekem egy injekciót, ami segít a baba tüdejének kifejlődni. Arra az esetre, ha meg kéne születnie. Hogy a baba tudjon lélegezni.

Hogy mi? Minek? Hiszen még csak a 30. hétben járok! Mi lesz a babánkkal? Agysérült lesz? Fog tudni járni? Hol van már a férjem? Pánikba estem, éreztem, hogy leizzadok, aztán hogy fázom, és hogy annyira félek, mint még életemben soha. Persze a doktornő azzal vigasztalt, hogy figyelik a babát és hogy az a cél, hogy minél tovább bent tartsák, ha minden oké lesz, akár haza is mehetek. Nem kérdeztem, nekem mi bajom van, csak a baba érdekelt. Mindez egy keddi napon történt. A terheskönyvembe a koraszülés okaként később pre-eklampsziát írtak.

Egy szép szobába költöztettek át, a férjem is ott lehetett, ott aludhatott velem (ingyen). Bekötöttek egy infúziót, azt mondták, magnéziumot kapok, a babát folyamatosan figyelték. A vérnyomásom nagyon magas volt, de a bábák-nővérek, akik naponta többször is meglátogattak, biztattak, hogy a vérteszt eredményeim jók, és ideális esetben még 3-4 hétig kihúzhatom a babával. Fáradtnak éreztem magamat, rengeteget aludtam, de ahogy telt az idő és eltelt 2 nap, egyre bizakodóbb lettem, hogy lassan hazamehetek.

Pénteken reggel a nővér nem a reggelit hozta magával, hanem egy doktornőt és egy altatóorvost. Közölték, hogy a baba nem nagyon mozog, meg kell születnie, egy óra múlva megcsászároznak. Innentől csak a testem volt jelen. Hallottam, ahogy az altatóorvos valami hihetetlen randa amerikai akcentussal angolul magyarázza az érzéstelenítés kockázatait, valami papírra is emlékszem, amit elém toltak, hogy írjam alá, és ami azt tartalmazta, hogy legszarabb szcenárió esetén a méhem kivételébe is beleegyezem – aztán bemehettem lezuhanyozni és hajat mosni a műtét előtt, és leborotváltam a lábamat arra gondolván, hogy erre tutira nem lesz lehetőségem egy ideig. Besétáltam a műtőbe. A bábánk jelenlétében megkaptam az érzéstelenítőt, aztán a katétert, és elkezdődött...

A férjem szemére emlékszem, ahogy a maszkon keresztül néz, ahogy beszél hozzám a műtét közben, és az epi okozta hányingerre. Néztem a faliórát, és arra gondoltam, mikor lesz már ennek vége? Nem mintha fájt volna, ahogy turkáltak bennem, nem is láttam, mi történik, csak nagyon-nagyon és remegve féltem. Aztán emlékszem a kis lila csomagra, amit a bábánk kifelé menet mosolyogva egy pillanatra felém fordítva megmutatott. Ekkor láttam először Emmát. 1335 grammos és 41 cm hosszú volt, 7/9/9 Apgar értéket mértek. Rögtön inkubátorba került a korababa osztályra. Engem a bábánk kitolt egy megfigyelőszobába, lemosdatott és ebédet hozott. A férjem a babánkkal ment a korababa osztályra. Egy óra elteltével elszállásoltak egy kétágyas szobában a nőgyógyászaton. (A korababás anyukákat tapintatból nem a szülészetre fektetik be, ahol a többi anyuka egész nap együtt lehet a kisbabájával.) Még aznap délután áttoltak a kisbabámhoz, kivették az inkubátorból és rátették a mellkasomra Emmát. Csodálatos, meleg érzés volt.

Visszaemlékezve, a szülés utáni első hét valahogy tudathasadásos állapotban telt. Egyrészt boldog voltam, hogy végre megláthattam a lányomat. Másrészt pedig a szülés másnapján valami bekattant bennem, zokogni kezdtem és vinnyogva, megállíthatatlanul sírtam. Azt gondoltam, hogy meg fog halni a lányom, még leírni is szörnyű... Hisz olyannyira picike, csak biztos nem merik megmondani nekem. Az a rengeteg zsinór és érzékelő azon az apró vörös testen. A hangja, istenem... Mint egy szűkölő egérke. A sírást csak akkor bírtam abbahagyni, amikor a kisbabámmal lehettem.

A szülés után egy héttel engedtek haza a kórházból. Addig tartott, míg a vérnyomásomat sikerült gyógyszerekkel lejjebb vinni, mindenféle kombinációban és dózisban szedettek velem színes pirulákat. A császár utóhatása nem nagyon viselt meg, picit kellemetlennek éreztem a leülést és a popsitörlést, de ennyi volt.

A családnak Emma születési súlyát bruttósítva mondtuk: anyáink annyira aggódósak, hogy nem mertük megmondani nekik az igazságot. A férjemmel csak ketten tudtuk, mi a helyzet valójában, hogy jöhet fertőzés, fogyás... abból az ezerháromszáz-harmincöt grammból? És ez hatalmas teher volt. Emma egyhetes születésnapján mertem elhinni, hogy a lányunk tényleg életben marad, nemcsak hitegetnek. Ekkorra érte el az 1500 grammos súlyt is, ami pedig a férjem számára volt mérföldkő.

Emma egy három"ágyas" szobában feküdt, a nővérszobával szemben. Ha jól emlékszem, a harmadik napon már lekerült róla az oxigénmaszk. Reggel fél 10-től fél 12-ig kenguruztam vele, aztán délután 4-re visszamentem, 6-ig kenguruztam vele, aztán érkezett a férjem és cseréltünk. Este fél 9-ig voltunk vele, mesét olvastunk neki. Hittünk abban, hogy az is segít, ha a gyerekünk hallja a hangunkat, ha érzi a szeretetünket. És legalább volt valami, amit akkor éppen tehettünk érte. A második héten a nővérek megtanítottak minket pelenkát cserélni, illetve megfürdetni a gyermekünket. Innentől kezdve ezt mi csináltuk, amikor vele voltunk, illetve ha reggel nagyon korán sikerült beérnem, és nem a Rosszfejnéni volt a gyerek mellé rendelve, akkor fel is öltöztethettem. Az inkubátorba betehettünk egy anya-pólót a szag miatt, illetve egy zenélő napocskát. Amikor a babámmal voltam és rajtam feküdt, gondolatban meséltem neki, a családunkról, a szobájáról, arról, hogy már rügyeznek kint a fák, és hogy mi mindent fogunk együtt csinálni akkor, amikor végre hazamehetünk. Ha tehettem, úgy időzítettem az érkezést hozzá, hogy már ott a korababa osztályon az inkubátor mellett, a babámat nézve fejhessek. Énekeltem neki. Hittem abban, hogy a szeretettemmel felhizlalom.

És az itteni barátok, mintha minden rendben lenne, a hétvégére bejelentkeztek látogatni. A mai napig nem tudják, mennyire sokat jelentett nekünk, hogy ebben az elképesztően félelmetes helyzetben úgy viselkedtek, mintha minden normális lenne. Pedig számukra sem volt az. Az egyik barátunk könnyezni kezdett, amikor az inkubátorban meglátta Emmát, persze váltig állította, hogy allergiás. Tudom, hogy nem volt az.  A férjem a hátam mögött megkérte a nővéremet, hogy csapot-papot és családot hátrahagyva utazzon el hozzánk egy hétre Budapestről, annyira aggódott miattam. A tesóm kiutazott a második hétre, délelőtt bejött velem a korababa osztályra, estére pedig mesés vacsorákat főzött nekünk, ami két hét kórházi kaja után megváltás volt.

A korababás nővérek és orvosok nem mondtak semmi konkrétumot arról, mikor vihetjük Emmát haza. Nem volt egy súlyhatár, amit el kellett érnie; amikor az orvosok úgy gondolják, hogy a korababa jól van, mehet. Mikor van jól a korababa? Amikor önállóan lélegzik, tartja a testhőmérsékletét, és napi x alkalommal y ml tejet megeszik. A számokra már nem emlékszem, pedig akkor, mint valami hatalmas elérendő cél, lebegett az a bizonyos y milliliternyi tej a szemünk előtt...  A harmadik héten az inkubátort melegítőágyra cserélték. Pár nap elteltével teljesen váratlanul szólt az egyik nővér, hogy másnap beköltözhetünk a korababa osztály családi szobájába. Aznap éjszaka itthon berendeztük a gyereksarkot, összeszereltük a kiságyat, a pelenkázót. Aztán másnap beköltöztünk a családi szobába. Praktikusan ez azt jelentette, hogy a férjemmel együtt ott lakván a  gyerekünket végre mi láthattuk el napi 24 órában, védett körülmények között. Naplót kellett arról vezetni, hogy hányszor pisilt, kakilt, mennyit evett, illetve hogy beadtuk-e neki a vitaminokat.

Három éjszakát töltöttünk így el, aztán váratlanul " kidobtak" minket a kórházból. Nagypéntek reggelén, április 1-jén. Utóbbit jó ómennek gondoltam. Emma ekkor 1,88 kg volt.

Innentől az elsőgyerekes kisbabás szülők átlagos életét éltük: apuka átvirrasztotta az első éjszakát a Gyermek ágya mellett, majdnem infarktust kaptunk a másfél hónapos lurkón megjelenő piros pöttyöktől (Jajajj, bárányhimlő??? Nem, csak beizzadt.), tökélyre fejlesztettem a puki-kihajtást Szemünk Fényéből, stb.

Három hónapos korában tudtam elkezdeni szoptatni Emmát, ami az addigi fejés után megváltás volt. Úgy öt hónapos korától hetente gyógytornára vittük, hogy a mozgásfejlődését segítsük.

A babánk immár egy kis hölgy. Most 15 hónapos, picit 11 kg fölött van, és szépen lépeget a kezünket fogva. Meg van őrülve a csúszdázásért és a hajcsatokért, és egy bizonyos pár cipőért, amit úgy örököltünk, ami még nagy, viszont csillog, mint a gyémánt. 

boogie