Gyerek voltam még, amikor az utamba vetődött egy ázott falevél illatú napon. Az iskolából tartottam hazafelé, nyúlós, hűvös őszi idő volt. Okos szemeit rám emelte, és úgy elkezdte csóválni a farkát, mintha régi jó barátok lennénk. Miközben megsimogattam a fejét, a szemét becsukta és mosolygott. Hiába küldtem, hogy menjen haza, árnyékként követett, és onnantól kezdve, hogy a kapun beengedtem, már nem volt menekvés. Ő az én kutyám lett. Okos volt, gyorsan tanult, nagyon megszerettem, és mikor a szüleim el akarták ajándékozni, óriási patáliát csaptam, hogyha a kutya megy, megyek vele én is, mert ez a kutya márpedig az enyém, és senkinek nem adom oda ezen a világon! Így hát végül nagyot sóhajtottak, és a kutya maradt.
Mikor megtaláltam, még egészen apró volt, meg is lepett, hogy végül milyen nagyra nőtt. Ha a bánatomat elsírtam neki, mindig megértően hallgatott, és megnyalta a kezemet. Ha elunta a panaszkodást, hanyatt vágta magát, és rám hunyorított, hogy na, mi lesz, vakargatsz, vagy nem? Tanulékony, okos kutya volt, kézjelre is leült, lefeküdt, szépen sétált láb mellett, idegentől valahogyan ösztönösen nem fogadott el semmit, csorgott a nyáj a szájából, nagyokat nyelt, de még a csirkecombot sem vette el, míg nem tőlem kapta, vagy nem engedtem meg neki, hogy elvegye a felé kínált falatot. Jó házőrzőnek bizonyult, és jó munkakutya lehetett volna belőle.
Az évek teltek, én felnőttem, a kutya pedig megöregedett. Először a látása romlott meg, szürke felhők kúsztak a szeme elé, aztán megsüketült, emberi években számolva igazi aggastyán volt már. Aztán egy kis idő múlva már csak ült, és nézett előre, a levegőt is egyre nehezebben vette. A daganatok már kívülről is tapinthatóak voltak, nincs tovább. Az állatorvos azt mondta, el kell altatni, minden további nappal romlik az állapota, csak szenvedni fog. Ott voltam vele. Simogattam a bundáját, még egyszer utoljára belenéztem a hályogtól fátyolos szemébe, és azokra a szép dolgokra gondoltam, amiket együtt átéltünk. A kirándulásokra, ahol babos kendőt kötöttem a nyakára, nehogy kóbor ebnek nézzék. A kora reggeli balatoni strandolásokra, amikor még kietlen volt a part, és senki nem szólt ránk, hogy bevittem a vízbe. Ő meg ebihalat próbált fogni a sekélyesben, még a fejét is beledugta, aztán persze prüszkölt nagyokat, mert telement az orra vízzel. Az eldobott faágat mindig lelkesen visszahozta, igaz, elengedni már nem engedte, kötélhúzást játszottunk vele. Meg a hősszerelmes tacskóra a szomszéd utcából, aki a nyomunkba szegődött egyszer, és egy hétig táborozott az udvarunkon, de hiába próbálkozott, sehogyan sem tudta nyélbe ütni a dolgot.
Mindig büszkén hozta a lábtörlőre az aznapi zsákmányt. Kismadarat, gyíkot, egeret, mikor mi akadt útjába, és büszkén csóválta a farkát, nézd, mit hoztam neked! Ilyenkor mindig megdorgáltam, hogy nem szabad kismadarat fogni, és igazán semmi szükség rá, hogy a lábtörlőre hordja őket. Aztán ahogy lassult, leszokott a portyázásról, megmaradt a dióropogtatásnál és a lehullt almák rágcsálásánál. Hány papucsot rágott széjjel kölyökkorában, megmondani sem tudom. A kert aknamezővé változott, ha betemettem, újra kiásta, és nézett értetlenül, hogy miért csinálok neki plusz munkát. Néhány vaskosabb csontot jól eltemetett a rosszabb időkre, majd egyszer csak gondolt egyet, és előásta évek múlva. Nagyon szerettem volna, ha lesznek kölykei, de valahogy úgy alakult, hogy nem lettek.
Az állatorvos beadta neki a gyógyszert, még egyszer rám sandított, majd behunyta a szemét, a lélegzete lelassult, és kihunyt benne az élet. Mikor a fekete gödörbe betették, valahonnan mélyről, egy velőtrázó sikítás szakadt fel belőlem, és olyan erős zokogás tört rám, hogy teljesen kimerültem. Ekkor döntöttem el, hogy soha többet nem lesz kutyám. Hozzá fogható úgy sem lenne soha, így hát ő volt az első, és az utolsó kutyám is, aki már az örök vadászmezőkön fogja a madarakat.
Halacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
