„Na, mégiscsak levágtál egy métert a hajadból?”
Ezzel a kérdéssel fogadtak néhány napja a barátaim. Ki megdöbbenve, ki csodálkozva. A barátnőm nézett pár percig, majd megjegyezte: „cuki vagy és jól áll, de a hosszát még szoknom kell.” Hát mit mondjak, idő kell nekem is. Egy csomó mozdulatra nincs szükség, és újakat kell megtanulni. Majd belejövök.
Több mint tíz éve van combközépig érő hajam, gyakorlatilag a védjegyemmé vált (Koncz Zsuzsa elsárgult volna az irigységtől, ha látta volna). Sokat gondolkodtam rajta, hogy talán ideje is levágatni, és egy néhány hónappal korábban történt esemény csak megerősített ebben az elhatározásomban. Végül döntöttem, és elmentem a fodrászhoz. Aki persze öt percig sopánkodott, aztán végül erőt vett magán, szorosan befonta a hajamat, majd előkereste a legnagyobb ollóját. A fonatot viszont nem szeretném vitrinben őrizgetni. Rengeteg kép készült rólam az évek során, és hát ott vannak az emlékeim is. És vitrinem sincs. Meg hát egyáltalán: levágtam, tehát el akarom engedni.
Eldobni mégsem szeretném, így arra gondoltam, hogy parókakészítésre adományoznám (gyakorlatilag újrahasznosítják, így a zöld szívem is megnyugszik). Tudom, hogy a Magyar Gyermekrák Alapítványnak el lehet juttatni a hajat, én azért kérném mégis a ti segítségeteket, mert így valamivel személyesebb a dolog, ha látom, kié lesz. Nekem is jó érzés, hogy tudom, nem kallódik el, hanem valakinek örömet szerez. Nekem nagyon sok örömöm volt benne az évek folyamán, és most itt az ideje, hogy mást tegyen boldoggá. Apróság, tudom, de láttam a gyermekonkológián, hogy ezek az apróságok mennyire fontosak.
A változás jó, mondta a vén majom az Oroszlánkirályban. És most elmegyek mindenféle hajcsatokat venni.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
