Lassan hat éve vagyok itthon. Öt éve gyerekkel, illetve most már gyerekekkel. Időnként megjelenik egy-egy írás, hogy mennyire hiányzott már a munka, a felnőtt társaság, az értelmes beszélgetés, vagy épp a nyüzsgés a bezártság, a gyerekmondókák, a háztartás, a monotonul folyó napok után.

Mindig megértettem az érzés megfogalmazóját, mert tudom, hogy van ilyen. És közben örültem neki, hogy nem vágyom vissza a munkahelyemre (már nincs is), nem vágyom felnőtt emberekkel beszélgetni, nem vágyom nyüzsgésre, nem zavar, hogy azt sem tudom, hányadika van, vagy milyen nap. Kicsit kívülállónak éreztem magam az ilyen viták során, mert élvezem a gyerekekkel töltött időt, sokat beszélgetek így is felnőttekkel, és nem csak gyerekekről, sok mindent csinálok, sok mindent tanulok csak úgy, mert érdekel. Sokfelé megyünk a gyerekekkel is, főleg most, hogy már a kicsi is „megérett” a nagyobb kirándulásokra.

Azt viszont éreztem, mindig is éreztem, hogy nekem is hiányzik valami. Hogy van az agyam egy eldugott szegletében valami vágy, valami hiányérzet, de nem tudtam mi. És az az igazság, hogy szinte irigyeltem azokat, akik mielőbb szerettek volna visszamenni dolgozni, mert szükségük volt rá. Mert ők tudták, tudják, mi hiányzik nekik, képben vannak a saját vágyaikkal kapcsolatban, míg én csak ülök itt a saját kis világomban, és nem tudom, mi az a kis diszkomfortérzet, ami néha erősebben, néha csendesebben, de határozottan kapirgálja felszínt, hogy végre kijusson, és kikövetelje a magáét. Először azt gondoltam, hogy az alkotás. Bele is vágtam mindenféle dologba, élvezem is persze, de hamar rájöttem, hogy nem, nem ez az! Aztán véletlenül, teljesen véletlenül rájöttem.

Talán néhányan tudják, hogy nálunk nincs bármikor hadra fogható nagyi, se egy közelebbi rokon, de még a barátok is nagyon messze vannak. Így aztán nem nagyon voltam/voltunk még gyerekek nélkül sehol. Néha persze elmentem én is ide-oda, este hazatértem, de nem éreztem azt, hogy ez most mennyire jó volt nekem. Aztán jött egy olyan program, ami után nem jöttem haza, hanem a barátnőmnél aludtam, mert egyrészt így kicsit többet lehettünk együtt, másrészt közel lakik a mi nyaralónkhoz, ahova így a hidegek beálltával már nem ártott felmenni, és a vizet elzárni, nehogy elfagyjanak a csövek, a bojler.

A mi kis nyaralónk egy hegyen van, a Dunakanyarban. Mindig szerettünk oda felmenni, van valami varázsa számunkra. Esténként, ha kiülünk a teraszra, alattunk is, fölöttünk is kigyúlnak a fények, és olyan, mintha a világ tetején lennénk: alattunk a falu fényei, fölöttünk a csillagok. A házikót még azelőtt vettük, hogy gyerekeink lettek volna. Sőt, a házasságunk előtt, mi több, akkor még házunk sem volt. Nem volt semmink, csak ez a kis házikó, és a hegy, és valami nagyon jó érzés.

Felgyalogoltam hát a hegyre, kinyitottam a kapun a lakatot, néztem az elhanyagolt telket – a gyerekekkel nem tudtunk igazán odajárni, most nyáron vittük őket először –, a lehullott leveleket, a csupasz ágakról hulló cseppeket, a 93 lépcsőfokot, ami felvisz a házhoz, és valami megmozdult ott mélyen a tudatalattimban. Mosolyogva, lassan, minden lépést kiélvezve, minden lépcsőfokot megbámulva – mint valami csodás, ismeretlen vidéket – bandukoltam fel a házig. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. A padlón hevert két gyerekrajz. Valószínűleg a pakolás hevében csúsztak le az asztalról, mert a többi ott volt. Eszembe jutott, hogy betöltötte a gyerekzsivaj ezt a 21 m2-t. De valahogy mégis más volt, mint otthon. Komótosan lepakoltam, levettem a kabátomat. Nem fáztam, pedig a hőmérő csupán 5°C-ot mutatott. (Hozzáteszem, nagyon fázós vagyok.) Nekiláttam a munkának. Kinyitottam a csapokat, a bojler csapját, lementem az alsó kerti csaphoz, és miközben fel-le jártam azon a végtelennek tűnő lépcsősoron, hallgatóztam. Hallottam, ahogy a vízcseppek a nedves avaron koppannak. Hallottam a távoli kutyaugatást, valahol láncfűrésszel dolgoztak. A falu házait gyufásdoboznak láttam, a füstölgő kéményeket, mint apró kis vattapamacsokat. Nyaralók sem buliztak odafent, az idősebbek is hazatértek már, magukkal vitték a kutyákat, kikapcsolták a rádiókat, pihentek a teraszokon a székek, és valahogy olyan csend volt. Tele távoli zajokkal, amiktől még nagyobbra nőtt ez a csend. Közben engedtem le a vizet, de ez a hang is csak növelte ezt a köd lehelte csendet.

Egyszer találkoztam itt a csenddel. Tényleg. Lent a Dunánál. Október volt. Egy nappal előbb mentem fel, mint a férjem, mert így jött ki a munkánk és szabadidőnk. Lementem elé a vonathoz, de előbb bevásároltam. Fent a hegyen sütött a nap, a falut köd borította. Lesétáltam a Dunához. Csodaszép volt: tejfehér köd telepedett a vízre, alig lehetett néhány méterre látni. Tejfehér volt a víz is. És olyan csend volt, hogy attól féltem, a lélegzetemtől összetörik, és szilánkokra hull az egész. És akkor megjelent néhány hattyú. Csendben közelebb úsztak. Moccanni sem mertem. Egyikük egészen közel úszott hozzám, míg a többi szinte elveszítette a kontúrjait a nagy fehérségben. Láttam, ahogy a hattyú csőréről egy csepp pára lehullt a víztükörre. Nem volt hangja! Azt hiszem, ilyen csendet soha, sehol nem láttam még. És eszembe jutott ott a hegyen. Eszembe jutott, hogy itt csend van. Hogy ez hiányzik nekem. Az az igazi csend. Nem az, ami most is van, amikor ezt írom. Mert most a gyerekek alszanak, egyedül vagyok épp itthon velük, a falu is csendes, még a szomszédok kutyái sem ugatnak épp. De ez nem az a csend. Ebben a csendben van valami figyelem: a gyerekek szuszogása, a tűzre is figyelni kell, a billentyűk is koppannak. Az itthoni csend közeli zajokkal van tele. Nekem az a csend hiányzik, amit a távoli zajok jelzenek.

Azt hiszem, szeretek messze lenni. Mindentől. Örülök, hogy megtaláltam. Szeretnék néha elmenni egy kicsit, megtalálni ezt a csendet. És akkor jól fogom magamat érezni. Ugyanannyira, mint azok, akik megtalálják magukat a munkában, a baráti társaságban, a nyüzsgő nagyvárosokban, a felnőttes beszélgetésekben, vagy bármiben, ami nem a gyerekekről, a családról szól. Hanem csak magukról. Arról, ami bennük tölti ki azt a helyet, ami segít a legnehezebb pillanatokban is, ami erőt ad, ha épp hisztizik a gyerek, vagy épp eltöri a kedvenc bögrénket, vagy kiborítja az összes tejet, míg épp az általa kiborított virágföldet próbáljuk visszatuszkolni a szobanövény gyökerei közé (megtörtént eset).

Hogy mit is akartam ezzel az egésszel mondani? Nem tudom. Csak eszembe jutott a sok vita, tudjátok: vissza-akarok-menni-dolgozni-mert-megőrülök; gyereknek-az-anyja-mellett-a-helye; szülj-gyereket-az-a-nő-küldetése; nem-akarok-gyereket-anélkül-is-boldog-vagyok. De valahogy addig soha nem jutottak el ezek a viták – vagy csak én nem olvastam –, hogy mindegyik igaz, és egyik sem. Mert ami nekem jó, a másiknak lehet pokol, és viszont. Nekem most az a lényeg, hogy már nem irigykedem azokra, akik tudják, hogy megőrülnének csak a gyerekkel foglalkozva, akik tudják, hogy nekik az életük értelme a gyerekkel foglalkozás, akik teljesen biztosak benne, hogy csakis gyerekkel jó nekik élni, és azokra, akik maximális boldogságban élik le az életüket úgy, hogy nem akartak soha gyereket. Mert már tudom, hogy nekem a gyerekek mellett a csendre van szükségem. A köd lehetle csendre. Nem ám akármilyenre!

Keszzsu

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?