Nem szeretem a rágcsálókat. Sem az egeret, sem a hörcsögöt – sem mint háziállat, sem mint a fáskamra nélkülözhetetlen tartozéka. Nagyon remélem, lányom sosem akar majd hörcsögöt, tengerimalacot, semmit, ami pici, rossz szagú, rág, és úgy tűnik el a lakásban, hogy képtelenség megtalálni.
Nekem sosem volt ilyen állatom, de egyik családtagomnak igen. Még gyerek voltam, mikor vesztére elutazott, és rám meg anyámra bízta a terráriumban lakó szerencsétlen fehéregeret.
A terrárium tetejére néhány könyvet is helyezett, biztos, ami biztos. Csak akkor nyílott a tető, mikor enni vagy inni kapott a jószág. De talán két nap sem telt el, az egér valahogy elpárolgott a terráriumból. A könyvek mozdulatlanul sorakoztak a terrárium tetején, de hiába, az egér nem volt benn. Talán beásta magát a lakhelyét borító, kavicsos anyagba és elpusztult? De ugyan miért tenne ilyet? Komoly fejtörést okozott a dolog, anyámmal órákig tanakodtunk, mi történhetett. Mert ugye az valószínűtlen, hogy felemelte a tetőt, a három könyvvel együtt – közben természetesen a levegőben lebegett – majd kimászott, és visszacsukta a fedelet. Úgy döntöttünk, exhumálunk, de nem volt szerencsénk, mert nem találtunk semmit. Szóval egy szuperegérrel állunk szemben, vagy valami paranormális tevékenység folyik a szobában, ki tudja… Anyám kiadta az utasítást: egér nincs, szerezni kell másikat. (Az fel sem merült bennünk, hogy közöljük az illetékessel, mi történt, és mekkora szerencsétlenek vagyunk, hogy egy négycentis nyamvadt egérre sem tudunk vigyázni…)
Annyira már nem voltam gyerek, ezért rám hárult a feladat, hogy iskolás barátnőmmel bemenjünk egy állatkereskedésbe. Tiszta sor, ilyen fehéregér mindenhol van, kígyóeledelnek tartják. Hát akkor pont nem volt. Sehol. Végül találtunk egyet, ami nőstény volt – a másik hím – és feltehetőleg rühes is szerencsétlen. (Valamiért nagyon vakaródzott.) A kilyuggatott műanyag dobozt a hölgy az állatkereskedésben egy kilyuggatott papírdobozkára cserélte. Okos ötlet volt. Mert mielőtt felszálltunk a buszra, beugrottunk egy rövidáruboltba, ahol az egér kirágta magát a dobozból. De én elkaptam, mire kis barátunk megharapott.
Barátnőm addig nyaggatott, míg lesétáltunk a közeli kórházba, ahol közölték, hogy erre bizony tetanusz kell, szépen üljek le a folyosón, mindjárt szólítanak. Hát engem ugyan nem – gondoltam, és már ott sem voltunk. Hazavittük az egeret és beköltöztettük új otthonába. Hát ez csak annyira hasonlított az előzőre, mint Pelikán elvtárs „narancsa” az igazira. Nem is tudom, hogy gondolta anyám, hogy ez nem fog kiderülni…
Egyszer, mikor etetni mentünk, a könyvespolcon, közvetlenül a terrárium mellől kikukucskált valaki. Az egér. Az eredeti, teljes életnagyságban. Keresni kezdtük. Közben egyre idegesebbek voltunk, mert a szoba tele volt drága könyvekkel, ruhákkal, amit az egér összerághat. Egyszer a radiátor alatt suhant el, másszor a szekrény tetején iszkolt előlünk. Órákon keresztül próbáltuk megfogni. Nem sikerült. Végül anyám felhívott egy rágcsálóirtót. De volt egy kis gond. Élve kellett. A szakember azt a tanácsot adta, hogy üljön le valaki mozdulatlanul a szobában, egy kis dióval/sajttal és egy befőttes üveggel. És anyám aznap még vagy két órán át gyakorolta, milyen lehet élő szoborrá merevedve ücsörögni… De az egér besétált a csapdába. És anyám – aki özvegyasszonyként hozzászokott, hogy mindig, minden helyzetben döntéseket hozzon – fogta az egeret – a másikat – és tiltakozásom ellenére szabadon eresztette. (Szabadon, persze, a természet lágy ölére az életképtelen, szanaszét tenyésztett fehéregeret.) Persze úgyis megette volna egy kígyó, ha nem hozom el. Így valami más ette meg.
Szóval visszaállt az univerzum régi rendje, az egér többet nem szökött meg, és arra sem derült fény, hogyan tette ezt előző nap. A gazda visszajött az utazásból, és semmit nem vett észre. Az egér viszont pár nap múlva elpusztult. Amúgy is beteges volt – mondta a gazdája.
Én nem szeretem a rágcsálókat, azóta sem. Az egérről a Hanta vírus, a hörcsögről meg a szag és egy tévében látott bőrbetegség jut eszembe. Pedig biztosan tündéri valakinek, tudom, a csuklyás patkány és a degu is, csak nem nekem. És ugye, ha megszelídítettél, felelős vagy értem, szóval agyontenyésztett állatbolti lényeket nem engedünk szabadon. Több okból kifolyólag sem. Elnézést minden állatvédőtől, mea culpa.
Juditty
