A múltkor az állásinterjúkról beszéltünk, most nézzük meg, mi történik, ha tényleg beteg az a gyerek, anyának meg otthon kell maradnia és dolgoznia kell közben.

Beteg a kicsi. Volt már ilyen a hónapban, akkor megúsztátok azzal, hogy kértél egy-két otthoni napot (Hála a magasságosnak, a megmentő Home Office szentségének!) Aztán a hét vége felé átjött a nagymama, de már így is gond volt, hogy a kolléga miattad nem tudta kivenni a saját Home Office napját, illetve – ezt azért reméled, hogy senki nem is sejti – baromi nehéz volt koncentrálni egy lázas gyerek mellől a havi zárásra.

Nos, igen. A Home Office sok esetben világos buktatókat rejt. Megadja azt a szabadságot, hogy macinadrágban, fél kézzel a sárgaborsófőzeléket kevergetve meetingeljünk, de szigorúan érezhető a kétfelé szórt figyelem egy komolyabb koncentrációt igénylő munkahelyi feladat közben, ha történetesen az elesett, beteg kisgyerekünk mellettünk fogyasztja szorgosan a zsebkendőket és éppen marhára nem kíváncsi a jelentésünkre, sokkal inkább Boribon és Annipanni legújabb kalandjaira.

A betegség elmúlik, az élet megy tovább. A kollégák talán nem néznek ferde szemmel a céges büfében, a táppénzt is sikerült elkerülni, hurrá! Csakhogy kisgyerek mellett az élet csupa-csupa meglepetés. Ők akár már másnap is újra betegek tudnak lenni, ez szinte kivédhetetlen. És akkor drukkolhatunk, illetve összeszorított foggal mosolyogva kuncsoroghatunk még egy Home Office napot, vagy belátóan elvonulhatunk táppénzre, már megint.

Ha a vezetőség nem érezteti velünk, akkor is „jegyzik” ezeket valahol, ha csak nem egy mega-giga-ultra gyerek- és gyerekes anyabarát cégnél dolgozunk, ami azért ritka.

Vagyis talán a helyes megfogalmazás az, hogy amennyiben nem a magunk urai vagyunk, nem saját vállalkozásunkat építjük, hanem alkalmazottként próbálunk helytállni, akkor fel kell kötnünk a szoknyánkat, mert bizony nehéz dolgunk van. 

Emlékeztek a Kramer vs. Kramer című filmre, amikor a feleség (Meryl Streep) lelép és a férj (Dustin Hoffman) megpróbálja összehozni az első iskolába vivős reggelét a fiával? Leég a bundáskenyér, elkésnek, minden összeesküszik az apa ellen, de nagyon rokonszenves az a pánik, ahogy ő azért megpróbálja kezelni a helyzetet.

Aztán a film további részében kiderül, hogy nem is olyan könnyű úgy menedzselni egy karriert, hogy közben egyszemélyes szülővé válunk. A filmben az apa próbálkozik ezzel, több-kevesebb sikerrel, de nem muszáj ebből „genderkérdést” csinálnunk, a feladat női és férfi oldalon is embert próbáló.
Mert a későig húzódó megbeszéléseken bizony illik ott lenni, a Prada-t viselő főnökasszonyt bizony illik megelőzni reggel, hogy mire benéz az ajtónkon, már szorgos kis hangyaként munkálkodjunk a határidős Excel-táblán, a szabadságainkat pedig illik úgy ütemezni, hogy a tavaszi vagy őszi szünet csak másodlagos kérdés maradjon.

Ezekhez képes a valóság az, hogy valamiért mindig megcsúszik a reggel, nincs meg a rongyi, fáj a pocak, késik a hetes busz. És már sokkal nehezebb kérdés a rohanás, ha az embernek nemcsak magát kell stresszelnie, de ott van vele egy kis hároméves is, akivel aztán elindul a gyere már, ne nézelődj, siessünk, fussunk, érjük el a trolit, jaj, elkésünk, mit piszmogsz, és a rohanós puszi az óvoda öltözőjében, Szia, délután találkozunk! Nem, ma nem te leszel az utolsó, ígérem, ideérek érted mondjuk az első fél órában, rendben? Satöbbi. Mire a munkahelyre érünk, már semmi kedvünk kedvesnek lenni, annyira elfogytunk a reggeli hajrában.

Persze sötéten festem és a legrosszabb forgatókönyvvel számolok és valószínűleg nincs is igazam. Mert nem minden reggelre igaz a kapkodás, nem minden munkahelyi főnök visel Prada-t, nem minden ovis lassú, egyszerűen csak ez az inkább jellemző.

Igazság szerint az egész témát a közepén kezdtük. Onnan kellett volna elindítani, hogy mennyire nehéz is manapság egy igazán jó munkahelyet találni. Igazán jó és családbarát munkahelyet. Innen folytatjuk!

Akác