Már hetek óta izgatottan vártuk a pillanatot, amikor végre találkozhatunk a kisbabánkkal. Minden készen állt, a kórházi táskám be volt csomagolva, és minden este elalvás előtt arról álmodoztam, milyen lesz az első pillanat, amikor a karjaimban tarthatom a kislányomat. Május közepe volt, a kiírt dátum előtt négy nappal. Kora hajnalban arra ébredtem, hogy fájdogál a hasam. Elkezdtem figyelni az időt, és megpróbáltam megállapítani, hogy ezek jóslófájások még, vagy már elkezdődött a dolog.
Ahogy a fájások egyre erősebbek lettek és rendszeresebbé váltak, tudtam, hogy eljött az idő. Felébresztettem a férjemet, aki azonnal akcióba lendült. Kapkodva felöltözött, felkapta az összekészített táskát, és nekiindultunk a kórházba.
Az út kicsit másképp sikerült, mint terveztük. Az autópályán hatalmas dugóba kerültünk: egy baleset miatt lezárták belső két sávot, és mi tehetetlenül ültünk a kocsiban. A fájások egyre erősödtek, én pedig kezdtem pánikba esni. A férjem megpróbált nyugodt maradni, és alternatív útvonalakat keresett a GPS-en. Végül talált egy kerülőutat, és bár hosszabb volt, szerencsére gyorsan haladtunk. Az autóban ülve mélyeket lélegeztem és próbáltam összpontosítani, de rettentően ideges voltam.
Amikor végre megérkeztünk, már reggel 9 óra volt. A kórházban gyorsan fogadtak minket, felvették az adatokat, és egy nagyon szimpatikus, kedves szülésznő kísért minket a szülőszobába. Az orvosom is hamarosan megérkezett, hogy megnézze, mi a helyzet odalent, hogy áll a szülés. A vizsgálat után elmondta, hogy még van egy kis időnk, így próbáltam pihenni, amennyire csak lehetett. A fájások egyre erősebbek lettek, de még bírtam. A férjem ott volt végig, szorította a kezem, és próbált mindenben támogatni. Körülbelül nyolc órán át vajúdtam, ami sokkal hosszabbnak tűnt... Az orvosom és a szülésznőm folyamatosan figyelték a babát és engem is, megnyugtató volt, biztonságban éreztem magam.
Egy idő után már annyira fájt, hogy epidurális érzéstelenítésért könyörögtem. (Ezt előre megbeszéltük, hogy lehetséges, hogy igényt tartok rá.) Az aneszteziológus gyorsan megérkezett, és nagyon profi módon beadta. Az epidurális hatására alig érezhetők voltak a fájások, és én új erőre kaptam a szülés utolsó szakaszához. Ahogy a vajúdás vége felé közeledtünk, hirtelen a baba szívhangja elkezdett leesni. Halálra rémültem, de az orvosom és a szülésznőm profi módon nyugtattak meg, de jelezték, hogy hamarosan meg kell születnie a babának.
Végre elérkezett a kitolási szakasz. Az orvos és a szülésznő a lábam körül álltak, a férjem pedig a fejemnél állva bátorított. Az utolsó percek hihetetlenül intenzívek voltak, de végül 18:15-kor megszületett a kislányunk, Emma. Amikor először a karjaimba adták Emmát, minden fájdalom és fáradtság azonnal eltűnt. Ott volt, a mi kis csodánk, tökéletes és gyönyörű. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, ahogy néztem őt.
A szülés után két órával átvittek a VIP szobába, ahol együtt lehettünk. A nővérek nagyon figyelmesek voltak. Az első éjszaka szinte álomszerű volt, ahogy Emma mellettem szuszogott (persze szinte semmit nem tudtam aludni...). Bár a vajúdás hosszú és fárasztó volt, de minden egyes pillanata megérte. Hálás vagyok az orvosomnak, a szülésznőmnek és természetesen a férjemnek, akik nélkül nem tudtam volna végigcsinálni.
A szoptatással aztán adódtak gondjaim, de ez már egy másik történet...
Dóra
