Ligu három szüléstörténetének első részét itt olvashatod.

Az első gyermekünk születése összességében jó emlékként maradt meg a fejemben, igazából az, hogy másként is lehetett volna, csak a harmadik születése előtt tudatosult bennem, mikor a korábbi vajúdasaimról elmélkedtem. Így, még a másodikom születésénél is ugyanazt a brigádot választottam magam mellé, akiket az első gyermeknél: férjem, meddőségi specialista - szülész nőgyógyász orvosom és az általa ajánlott szülésznő.

A sors végül úgy hozta, hogy a szülés megindulásánál az orvos épp a Balatonon pihent, így az ügyeletes doktornő, a már korábbról ismert szülésznő és a férjem voltak jelen.

Épp betöltöttem a 38. terhességi hetet, mikor éjjel 3 körül fájásokra ébredtem. Figyeltem az órát, és hamar rájöttem, ezek nem jósló fájások lesznek, ugyanis szabályos 20 percenként jelentkeztek, majd rövidesen 10 percesekké váltak. Csak kuksoltam a sötétben és azon gondolkoztam, vajon fel kellene-e kelni, szólni kellene-e a férjemnek, el kellene-e indulni a kórházba? Végül arra jutottam, ez nem fáj még annyira, mégcsak nem is 5 perces fájások, ráadásul reggel 7-re úgyis jelenésem van a szülésznőmnél CTG-re, majd akkor szólok neki is, hogy talán maradni kéne.

Már világosodott, mikor fél6 körül kikászálódtam az ágyból másfél éves totyogósom mellől, azon izgulva, csak fel ne ébresszem. Átslattyogtam a másik szobában békésen szunyókáló férjemhez és szóltam neki, el kell kísérjen a vizsgálatra, mert szerintem szülni fogok. Mivel a nagyszülők mind 120+-os kilométerre laktak, testvéremmel beszéltük meg, hogy átjön vigyázni a kicsire, ha indulni kell. A város másik felén lakott, de készenlétben állt, így szinte rögtön felvette a telefont, megbeszéltük, hogy kb. 1 óra és ott is van.

Addig én lezuhanyoztam, ezerszer leellenőriztem az összekészített kórházi táskát, és szinte meg sem éreztem a fájásokat, amik még mindig 10 percenként jelentkeztek. Közben azon aggódtam, csak a gyerek fel ne ébredjen - abban a felfokozott, hormongőzös állapotban - úgy éreztem, ha ébren lenne, nem tudnám otthon hagyni. Megvolt az előnye is ennek, ez a gondolat tulajdonképpen annyira lekötött, hogy magáról a szülésről, azzal kapcsolatos aggodalmaimról szinte tudomást sem vettem. Valamit megérezhetett ebből a kicsi, mert bár órát lehetett igazítani a reggel 6-os ébredéséhez, aznap még fél7-kor is aludt, amikor mi útra keltünk.

A kocsiban csendesen üldögéltünk egymás mellett a férjemmel, valahogy egyikünknek sem volt kedve a beszélgetéshez. Hallgattuk a rádiót, figyeltük az ébredező várost.

Észre sem vettem, csak a kocsiból kiszállva, hogy a fájásaim közben teljesen abba maradtak, talán otthon, indulás előtt éreztem az utolsót. Úgy döntöttünk fel sem visszük a csomagokat, hátha csak téves riasztás volt az elmúlt pár óra.

7 után pár perccel csengettünk a szülőszobán. Nem az én szülésznőm nyitott ajtót, de pár perc múlva valahonnan előjött, látszott rajta, hogy nagyon elfoglalt, kérte, várjunk egy kicsit a folyosón. Addig megvettük az apás szettet, türelmesen üldögéltünk, az otthoni gyereken aggódtam. Megnyugtatásul jött az üzenet, felkelt, jó kedve van, reggelizik, minden a legnagyobb rendben.

Kb. fél óra telt el, mikor kiszólt a szülésznő, van szabad gép, mehetünk. Mondta, hogy telt ház van, úgy látszik, mindenki ma szül. Erre jeleztem neki, hogy én is ezért jöttem, de megszűntek a fájások, szóval, lehet inkább mégis hazamegyek. Mondta, hogy megvizsgál, aztán kikerekedett szemmel jelentette ki, márcsak a méhszáj pereme van meg, innen szülőszobára megyek, sehova máshova. Óriási megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, gondoltam, már nem sok és megvan a baba, ezt viszonylag olcsón megúsztam. Még nevetgéltem is a CTG-n ülő lányokkal, akik meg is jegyezték, azt hitték a szülés ennél fájdalmasabb. Tisztán emlékeztem az elsőm kitolásának kínjaira, így mondtam is nekik, hogy tudom, hamarosan már nem leszek ilyen vidám.

Közben a szülésznő sietősen bekötötte a branült, majd sürgette a szülőszoba takarítását, hogy legyen hova beköltöznöm. Én a beöntésért reklamáltam - tudtam ugyan, hogy természetes velejárója a szülésnek, hogy minden távozik a belekből is, de megmagyarázhatatlan okból, egyszerűen rettegtem tőle - mire a szülésznő annyit felelt:

"Csak az álló buroknak köszönheted, hogy még nem szültél meg, ebben a szakaszban már nincs beöntés!"

Leforrázva vettem tudomásul, de vagy nem is kellett, vagy nagyon profin kezelték a helyzetet, mert végül nem vettem észre ezzel kapcsolatos történést.

Fél kilenc körül végül elfoglaltam a szobát, totál deja vu érzéssel, férjem fejtette meg, hogy nem véletlen, ugyanoda kerültünk, mint az elsővel. Fájások még mindig nem jelentkeztek újra, de kb. fél óra múlva az ügyeletes doktornő igen. Burkot repesztett, majd, miután mindent rendben talált, magunkra hagyott minket a férjemmel.

Hamarosan brutális - az első szülés kapcsán, emlékezetemben mélyen megragadt - fájások jöttek.

Legszívesebben sírtam volna, csak az otthoni másfél évesre tudtam gondolni, egyszerűen abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy darab hiányozna belőlem azáltal, hogy Ő nincs mellettem. (Átkozott hormonok...) Miután túllendültem ezen a mélyponton, teljesen kizártam a külvilágot, csak figyeltem a plafonon égő lámpát, ami világított, annak ellenére is, hogy kint gyönyörűen sütött a nap, bevilágítva a teljes szobát. Megint mint az első szülésnél is, számoltam magamban, hogy a fájás hány másodpercig tart, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a fájások szinte összefolynak.

Valamit megérezhetett a szülésznő is, mert megjelent a dokinővel, majd kijelentette, hogy nyomni kell! Felsejlett az első szülésem kitolása és abban a pillanatban úgy éreztem, én ezt nem tudom megcsinálni. Ennek hangot is adtam, és kértem, szedjék ki belőlem valahogy ezt a gyereket... A férjem bátorítóan próbált valamit mondani - nem tudom megmagyarázni miért, addig is szörnyen idegesített a jelenléte, pedig kérésemre semmit nem csinált - mire én magamat is meglepve rápirítottam, hogy azonnal menjen ki és amúgy is, hagyjon engem békén. Emlékszem a síri csendre, ami támadt, majd arra, ahogy kimegy.

Ezután valahogy megtáltosodtam. Nyomtam, mikor mondták (megint, mint az elsőnél nem igazán éreztem nyomás ingert), végül 10 óra után pár perccel, nekem akkor úgy tűnt, hogy az ezredik nyomásra, megszületett a baba.

Rám rakták a kis 2800 grammos, magzatmáztól maszatos, kopasz, aprócska, síró, mégis csodaszép babát és minden fájdalom megszűnt!

Nem sokkal később a méhlepény is távozott, az orvos még azt is megkérdezte, akarom-e látni, de mondtam, hogy inkább a gyereket figyelem.

Gátvédelem működött, de egy helyen repedtem, így a kicsit elvitték, míg az orvos foltozott. - Legalább találkozhatott az ajtó előtt toporgó apjával is... - A varrásból ezúttal semmit sem éreztem, gyorsan végzett az orvos.

A férjem és a baba is visszakerült hozzám. Az első születése után azonnal leszálló rózsaszín köd, most hónapok múlva jelent csak meg, nem kis lelkiismeretfurdalást okozva ezzel az első hetekben.

Mellre tettem a kis hátulgombolóst és csak néztük csendesen, gyönyörködve a férjemmel. Nem gondoltam volna, hogy 21 hónap múlva újrázok és egy másik város, másik kórházában, férjem nélkül abszolválok egy olyan szülést, ahol az orvos, inkább csak díszlet, és megtapasztalom azt is, milyen, mikor a kitolás nem vezényszavakra történik.

Ligu