MeTa nemrég írt egy elgondolkodtató cikket a családi munkamegosztásról, illetve inkább a munka-magánélet családra értelmezett egyensúlyáról. Felmerült a kérdés, visszasírjuk-e az egykeresős modellt, meg lehet-e élni két részmunkaidőnyi keresetből, vagy ki kéne találni valami mást.

A két részmunkaidőnyi megélhetés érdekesnek tűnik – ezt  talán sosem próbálták túl sokan, a nálunk gazdagabb országokban sem. Más kérdés, hogy ezt a költségszintet melyik cég bírja megugrani, ha tényleg tömegek akarnának ráállni erre a létformára – és mit tenne a „fizetőképes kereslettel” egy olyan mozgalom, amelynek tagjai kevesebb tárgyat, de több szabadidőt akarnának birtokolni.

Az egykeresős modell visszaépítése azonban valami mást szüntetne meg, ha tényleg tömegek akarnának visszatérni rá. Nevezetesen a viszonylag elérhető, viszonylag gyorsan lebonyolítható válást, ami után a felek függetlenül, vagy új párral élnének tovább. Akkor is, ha időközben gyerekeik születtek.

A válás tilalma vagy megnehezítése ugyanis, ha csak a piszkos anyagiakat nézzük, azt a felet védi eredetileg, aki önmagában nem, vagy nehezen képes önmagát eltartani. Ha valahol arra akarnának visszatérni, hogy egyvalaki keres pénzt, míg a másik az ún. családi hátteret biztosítja, akkor ők bizony egymáshoz lesznek ragasztva – legalábbis a gyerekeik önállóvá válásáig biztosan. De akár tovább is. Hiszen mit kezd magával az, aki húsz évig csak háztartást vezetett?

Jelenleg pénz abból van, amit valahogyan el lehet adni. Tárgyat, munkaerőt, munkaidőt, találmányt, tanfolyamot, szolgáltatást. Valamit, aminek ára van. A közgazdászok legújabb nemzedéke kezdi el csak kapisgálni, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen kifelejtettek a rendszerből, ami nélkül viszont nem működik. Ilyenek a természeti értékek, az ásványok, a tiszta víz és levegő, az erdők és óceánok.

Ilyen a nehezen „pénzesíthető” tevékenységek nagy része is, a mindennapi munkaerőnket újratermelni hivatott házimunka, gondoskodás, betegápolás, gyereknevelés és a többi.

Nagy részben olyan dolgok, amelyeknek nehéz árat szabni. Sőt,  ha leginkább pénzért végeznék el őket, akkor eltűnne belőlük valami. Az emberségünkkel együtt néha a tevékenység értelme is  – minek is vállalnánk gyereket, ha utána száz százalékban fizetett alkalmazottra bíznánk a nevelését, hogy mi a pénzkereső foglalkozásunknak szentelhessük az időnket.

Ezek a dolgok jelenleg rendszeridegenek, és gyakran „büntetésben” vannak. Néha nem veszünk róluk tudomást, amikor a mindennapi élet kereteiről gazdasági fogalmakban beszélünk. Egyszerűen eltűnhet a nádas meg az erdő egy jó haszonnal kecsegtető „ingatlanfejlesztés” érdekében. Senki se akar hulladékot feldolgozni, ha nincs belőle nyereség.  A gondoskodást végzőkre, ha nem fizető, nem eladható tevékenységet csinálnak, lesújt a rendszer ökle hamar: önállóan se vagyon, se bevétel, ha elveszítik azt a „külső támaszt”, aki a pénzért megvehető javakat nyújtja számukra, akkor viharsebesen fenyegeti őket az elszegényedés, a társadalom peremére szorulás, a sanyarú öregség, a kiszolgáltatottság. Ezt a különféle segélyek nem igazán ellensúlyozzák.

De mielőtt a társadalom másik, pénzkereső felére kezdenénk mutogatni: nekik viszont egykeresős modellben kutyakötelességük gondoskodni egy másik felnőttről (a gyerekeik mellett), anyagi szükségleteiket kielégíteni. Akkor is, ha már nem szeretnének együtt élni vele. Mert ugye akkor vagy talál egy másik eltartót (akinek nincs a nyakába varrva egy másik felnőtt eltartott), vagy ellehetetlenül.  Már ha nincs valami olyan képessége, amitől ripszropsz elkezdhet ő is pénzt keresni. Meg olyan segítsége, amely lehetővé teszi például, hogy a tényleg rászoruló kiskorúakról meg idősekről-betegekről akkor is gondoskodjon valaki, amikor ő pénzt keres.

A gondoskodási válság nagy részben erről szól. Akik eddig végezték ezeket a tevékenységeket, szerettek volna több jogot és lehetőséget. Választójogot. A válás jogát, ha kell. Jogot és lehetőséget a születésszabályozáshoz (akár a gyerektelenséghez). Jogot a tanuláshoz, munkához és a Felnőtt Keresethez. Ez utóbbi azonban rögtön kötelességgé vált: a mostani gazdasági keretek közt nem értelmezhető, ha valaki nem termel semmi eladhatót, de mégis önfenntartana, önálló döntéseket hozna, nem függve anyagilag egy másik egyéntől. A házasság és a párkapcsolat most már nem gazdasági kényszer számos országban, hanem valami egészen más dimenzió. Valójában most fog kiderülni, hogy mennyire működőképes, ha teljesen leválasztjuk róla az anyagi motivációt.

A másik oldalon meg ott állnak a gyerekek, a magukról már korlátozottan gondoskodni képes idősek, a tartós betegséggel küzdők, akikre idő kell, erőforrás, és pénzzel részben ki nem váltható törődés és gondoskodás. A japánok, akiknél nagyon magas az idősek aránya, és borzasztóan alacsony a fiataloké, már régóta küzdenek ezzel: ők nem akarnak sokkal szegényebb országokból gondozókat importálni, már nem képesek egy keresetből akár két gyereket is az általuk vágyott színvonalon felnevelni. Próbálkoznak robotokkal, egészségmegőrző praktikákkal és közösségi figyelőrendszerekkel, de így is riasztóan növekszik azok aránya, akikről egy nemrég látott japán film szólt: a magányosan meghaltaké, akikre több hónap eltelte után találnak csak rá. De szaporodnak a „magányesküvők” is – a ceremónia megvan, csak a partner hiányzik belőle…

Na de akkor hova tovább?

Egyelőre kevesek vállalják az önkorlátozást a fogyasztásban. Ha ez hirtelen megváltozna, akkor is jócskán bajba kerülne a gazdaság: azok dőlnének be, akik eddig abból éltek, hogy mások akár lehetőségeiken túl is fogyasztottak, vásároltak. Az is látszik, hogy a személyes közreműködést igénylő munkák ára sokszor vagy az egekbe szökött, vagy alig akarja vállalni őket valaki: méregdrága magániskolák és ápolóhiánnyal küzdő kórházak nemcsak nálunk vannak. Ráadásul sok ilyen szakma elnőiesedett: ha most hirtelen tömegével mennének vissza a háztartásba gyereket nevelni, egész ágazatok dőlnének romba rövid időn belül. A Covidban kiderült az is, hogy például hiába az anyai-apai szeretet, viszonylag kevesen tudták pótolni a gyakorlott, jól képzett pedagógust.

Valójában nincsenek ötleteim, hogyan is lehetne mindenkinek jobb- illetve csak olyanok, amik több ponton alapjaiban forgatnák fel a rendszert, és nem feltétlenül valami korábbi modell visszaállítása érdekében. Ilyen helyzet ugyanis eddig nem akadt az emberiség történetében, tehát a régi módszerek valószínűleg nem működnének. (És persze én nem is hiszek bennük. Se a genetikailag meghatározott munkamegosztásban, se a függőségben. De azzal se tudok mit kezdeni, hogy a társadalom tömegével löki ki a tisztes megélhetésből azokat, akik gondoskodási feladatok miatt nem tudnak teljes állásban pénzt keresni. És a pénz mindenhatóságában sem, hiába foglalkozom mindenféle gazdasági dologgal...)

Valamit egyszerre kellene kezdeni a férfi-nő kapcsolattal, a házasság, párkapcsolat szerepeinek és céljainak újragondolásával, a munka és a közösség szerepének újragondolásával és újragombolásával, miközben elkezdünk más szemmel nézni a körülöttünk lévő világra, nem valami meghódítanivaló-letarolnivaló, „kiaknázandó” területre. Mi vagyunk az eladók, mi vagyunk a vevők, a főnökök és a beosztottak, miközben nem lenne szabad elfeledkezni arról se, hogy a környezetnek nem urai, hanem része vagyunk. Nem tudom, a gyerekeink tíz év múlva hogy fognak erről gondolkodni, és főleg mit fognak csinálni. Nekem van olyan érzésem, hogy bizonyos kérdésekben tényleg elértünk a falig, de még csak tapogatjuk a téglákat, remélve, hogy afféle szabadulószoba-trükkről van szó: megnyomsz egy gombot és újabb tér nyílik meg. Hát, hacsak meg nem hódítjuk mondjuk a Marsot…

Vakmacska