Az első gyerekünket még éppen huszonévesen szültem. A terhességem némi pecsételő barnázgatást leszámítva a 7-8. hét környékén - amitől persze halálra rémültem, de Magne B6-tal elmúlt - problémamentes volt. Úgy döntöttem, hogy nem szimpi nekem a hálapénzes rendszer, meg különben is, teljesen kulturált szakrendelőhöz tartoztunk, úgyhogy első körben elkezdtem sima állami terhesgondozásra járni.
A kórházaknak utánakérdeztem, neten böngésztem, hogy hova lenne érdemes menni, de végül a körzetesről is hallottam/olvastam annyi pozitívat, hogy úgy gondoltam, ez jó lesz. Külön szimpatikus volt benne, hogy itt a sima szülést szülésznők kísérték, és csak problémás helyzetben volt orvosi beavatkozás, egyébként a szülésznőknek joguk volt egészen a gátvarrásig bezárólag mindent önállóan végezni.
A házban, ahol laktunk, ajánlott valaki egy szülésznőt, akinél szült, hát gondoltuk, na jó, akkor azért szülésznőt választunk, mégis kellemesebb ismerős arccal találkozni a szülőszobán. Elvállalt, de javasolta, hogy mivel első szülés, jobb lenne, ha lenne választott orvos is, ő X.Y. doktor úrral szokott együtt dolgozni... Végül úgy döntöttünk, ám legyen,ha ő így látja biztonságosnak. Így kerültem be mégis a hálapénzes rendszerbe 6 hónapos terhesen. A dokinak fix tarifája volt a szülésre, a terhesgondozáson kedves volt velem, és a választott szülésznőnek hála a CTG-re sem kellett soha sorban ülnöm.
Augusztusra vártam a fiamat, pont egy négynapos hétvége utolsó napjára, vasárnapra voltam kiírva. Kedden beballagtam CTG-re, az orvosom éppen bent volt. A szülésznőm megmutatta neki a CTG-görbémet, a doki pedig mondta, hogy ő most akkor ránéz a méhszájra is. És megvizsgált, de úgy, hogy attól tényleg csillagokat láttam. Közölte, hogy szűk 2 ujjnyi, és ne ijedjek meg, most egy kicsit vérezni fogok, nagy valószínűséggel a fájásaim is beindulnak még ma, de ha nem, akkor holnap reggel 7-kor találkozunk.
Teljesen kiakadva buszoztam haza. Egy darabig keményedett a hasam, de aztán nyugi lett. Felhívtam a szülésznőmet is, hogy én ezt nem akarom, szívesen szülök az ügyeletesnél, nem akarok bemenni másnap. Erre azt a választ kaptam, hogy már eléggé nyitva a méhszáj, a baba meg még fent van, korai burokrepedés esetén a vízzel együtt a köldökzsinór kisodródhat, elszorul, és annyi a gyerekemnek. Nem mertem kockáztatni, másnap bementünk a férjemmel a szülőszobára, nulla fájással.
Először beöntéssel kezdtek, azt mondták, kötelező. Utána kaptunk egy szép szülőszobát, amiben kádon kívül minden alternatív eszköz volt, és feltettek CTG-re. Bár a gép mutatott értelmezhető fájásokat, én csak keményedéseket éreztem. 11-re 2,5 ujjnyi méhszájig jutottunk, ekkor az orvos burkot repesztett.
Az igazi fájdalmak csak másfél órával később kezdődtek. A férjem masszírozta a derekam, vizet hozott, ha kérdésem volt, hívta a szülésznőt, alapvetően biztonságban éreztem magam. A gimnasztikai labdán üldögélve viszont azt vettem észre, hogy a fájások alatt az ájulás kerülget, zsibbad a szám környéke, nincs elég levegőm. Azt hiszem, csak a légzéstechnikám nem volt jó, azóta még kétszer szültem, de soha többet nem volt ilyen gondom. Mindenesetre az orvos már egy ideje az EDA-ra próbált rábeszélni, a tágulás 3 ujjnyi volt, én meg szédelegtem, ezért kettő körül önként kértem a fájdalomcsillapítást.
Innentől persze sokkal kellemesebb volt, már mosolyogni is tudtam, egyedül az zavart, hogy az orvosom boldogan közölte: de jó, akkor most tudunk kézzel tágítani, és tágított is.
Négy órakor már szóltak, hogy a célegyenesben vagyunk, nyomhatok, és 15 perc alatt, hasbakönyökléssel, gátmetszéssel, meg is született a fiunk.
Nem sírt fel, a keze, lába lilán lógott. Mi csak némán figyeltük a férjemmel, ahogy emberek jönnek, leszívják a légutait, masszírozzák, levegőt pumpálnak bele egy kis kézi pumpával... Azt hittem, hogy mindennek vége. Végül gyengén megnyikkant szegénykém, aztán újra. Bebugyolálva megkaptam, kicsit foghattam, majd elvitték megfigyelésre. Mint kiderült, még átmeneti elkékülés miatt kapott egy kis oxigént, de aztán rendben volt már, és azóta is rendben van. Annyit mondtak, hogy nagy baba (3800 g, 36 cm-es fejkörfogat), elfáradt a megszületésben, ennyi.
Persze az ismerőseim közül volt, aki az EDA számlájára írta ezt a pár percnyi rettenetet, magyarul én voltam a hibás, minek kértem; én úgy gondolom, hogy kierőltették belőlem a gyereket, ami biztos nem volt jó neki. Néha viszont arra gondolok, hogy ha már kiebrudalták idő előtt, lehet, hogy jobb volt ez a rövid kitolási szakasz. Mindenesetre többet nem óhajtottam ezzel az orvossal szülni, sőt, lehetőleg más fogadott orvossal sem. Főleg, miután délután ötkor már össze voltam stoppolva, a doki utcai ruhában bejött, elbúcsúzott, hogy akkor ő holnaptól nyaral, a hat hetes kontrollon találkozunk...
Alma
