Kispanda szüléstörténetét akkor közöljük, ha már a harmadik trimeszteren is túlleszünk, addig most az ausztrál Tammy szüléstörténetét lehet (fordításban) olvasni, akinek meg kellett 8 napos túlhordás után indítani  a szülését. Ezek után kifejezett kitolási szakasz nélkül, burokban pattant a világra a babája, olyan váratlanul, hogy szülésznő, orvos vagy nővér nem is volt a szobában abban a pillanatban.

"Számomra a szülés és vajúdás határozottan nem az volt, amire számítottam. Az azt megelőző hetekben azt tettem, amit a legtöbb várandós anya: minden lehetséges forrást elolvastam a szülésről, hogy a lehető legjobban fel tudjak készülni.

A férjem elég pontosan tudni vélte, hogy mikor fogant meg a baba, így természetesen azt hittem, hogy pontosan az ütemterv szerint fogok szülni. Tévedtem. Eljött a szülés tervezett napja, és el is múlt. Minden éjjel hajnali 2-kor felébredtem, hogy kimenjek a mosdóba, aztán az ágyban fekve vártam, hogy elkezdődjenek a fájások. Minden apró görcsre nagyon izgatott lettem. Amikor 8 napot túlhordtam már, elmentünk az orvoshoz, hogy megbeszéljük a szülésindítás részleteit.

Az orvos másnap reggelre írta ki a kórházi, indított szülést. Kissé csalódott voltam, hogy lemaradok a természetes szülés izgalmáról, de nagyon örültem, hogy végre találkozhatok a fiammal. Aznap este összepakoltam a csomagjaimat, és megpróbáltam jól aludni (hosszú időre utoljára).

7:30 reggel

Elindultunk a kórházba. Reggel 8 óra körül érkeztünk meg, és felvettek minket a szülészeti osztályra. 8.10-kor megérkezett az orvos, aki gélt helyezett a méhnyakam köré, miközben a baba szívritmusát monitorozták. A nővér utasított, hogy legalább 1 órán keresztül a monitorhoz csatlakoztatva kell maradnom, hogy pontos képet kapjanak arról, hogyan reagál a baba, és az én testem a beavatkozásra. Az utolsó 20 perc a monitoron nagyon kellemetlen volt. Pisilnem kellett, és enyhe görcseim voltak, amelyek a hátamon fekve tízszer rosszabbnak tűntek.

Amint letelt az egy óra, lejöttem a monitorról, és egy hőcsomagot használtam a hátam alsó részén, hogy segítsen a görcsökön. Körülbelül 9:30-kor a görcsök elkezdtek ütemessé válni. 1 perc rossz, majd 2 perc pihenés. Úgy gondolom, hogy a szülés elején voltam. Körülbelül 10 órakor a fájások egyre intenzívebbek lettek, és a férjem masszírozott, miközben zuhany alatt ücsörögtem, hogy átvészeljem őket. A nővér 10:30 körül visszajött megnézni, hogy hogy állok, és megpróbálta megtapogatni, hogy vannak-e összehúzódásaim. Nem érzett semmit, és ezért úgy gondolta, hogy még nem indult be a szülés. Nagyon csalódott voltam. Ha ez nem a szülés kezdete volt, akkor miért fájt?

11:30 óra.

A fájások továbbra is jöttek, most 1 perc fájás, 1 perc pihenés. 11:30-kor a nővér visszatért, és látta, hogy fájdalmaim vannak. Megnézte, hogy kitágultam-e, és azt mondta, hogy kb. 5 cm-nél tartok. Annyira megkönnyebbültem; volt valami értelme a fájdalmaknak. Már csak 5 cm tágulás volt hátra. Addig egy közös kórteremben voltam, ezért úgy döntöttek, hogy átvisznek a szülőszobába, hogy egy kicsit több saját terem legyen. Délután 12 óra körül értünk a szülőszobába, és azonnal kértem a gázt. Újra rákapcsoltak a babamonitorra is, és így ismét az ágyhoz voltam kötve.

De így lett valami, amire koncentrálhattam. Minden egyes összehúzódásnál belélegeztem a gázt, és a babamonitorra néztem. A monitor nemcsak a baba szívritmusát, hanem az összehúzódások intenzitását is jelezte. Ahogy az összehúzódások történtek, figyeltem a számok változását. Úgy éreztem, hogy képes vagyok szülni, amíg figyelek a számokra és a légzésemre. Minden egyes összehúzódáskor az egész testem megfeszült, és a hasam összezsugorodott.

13:00 óra

Délután 1 óra körül éreztem, hogy a méhnyakam megnyúlik (képzeljünk el egy gumiszalagot), majd meglazul. A nővéremhez fordultam (aki a másik szülőpartnerem volt), és azt mondtam, hogy azt hiszem, jön a baba. A következő összehúzódáskor ismét ugyanazt az érzést éreztem, de ezúttal a baba feje azonnal kipattant, majd az egész teste. A férjem és a nővérem teljesen megdöbbentek. Abban a pillanatban nem voltak bábák vagy nővérek a szülőszobában, így a baba csak úgy kipottyant az ágyra. A nővérem kirohant a szobából egy nővérért. A férjem, aki nem bírja a vér látványát, majdnem elájult, nekem pedig fogalmam sem volt, mit tegyek. A baba még mindig a burokban volt, kívülről vér borította (gondolom, az enyém). A szülésznő pillanatokkal később visszatért a nővéremmel, és ellátta a babát.

Látva, hogy minden rendben van, a férjem kiment a szobából, nekem pedig átadták a babát. Nem igazán lehet leírni az érzelmek skáláját, amit az ember akkor érez, amikor először tartja a kezében a babáját. Sokk, megkönnyebbülés, szeretet, zavarodottság. A nővérem ezután elvágta a köldökzsinórt, és a baba (néhány próbálkozás után) elkezdett szopni.

Az egész vajúdás alatt fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán tolok-e, de azt hiszem, toltam. Az egész folyamatot annyira természetesnek éreztem, hogy hagytam, hogy a testem vegye át az irányítást. A végén örültem, hogy a férjem, a nővérem és én egyedül voltunk a szülésnél. Ez valami különleges dolog, ami örökre velünk marad."