35. hét

Ez a hét egyértelműen a nagylányunkról szólt. Az előző írásomban már említettem, hogy júniusban sok születésnapot ünneplünk a családban, de természetesen mindannyiunknak az övé a legfontosabb, erre készülünk a legtöbbet.

A hétfő hivatalosan munkanap volt, de a keddi nemzeti ünnep miatt a férjemmel mindketten megkaptuk szabadnapnak a munkahelyünkön, így egyértelmű volt, hogy aznap a gyerek is lógni fog a bölcsiből és inkább együtt csinálunk valamit, hogy méltóan nyissuk meg a „szülihetet”.

Arra jutottunk, hogy kihasználjuk a váratlanul felszabadult hétköznapot és a szokásos munkaszüneti tömeget elkerülve az egyik közeli fürdő és vízividámpark felé vesszük az irányt.

(Horvátországban nem jellemző, hogy minden településen van fürdő, mint odahaza, itt a népek értelemszerűen a tenger felé veszik az irányt, ha pancsolni akarnak, pedig egyébként szerintem lenne kereslet a szezonon kívüli, hűvösebb időben történő „áztatásra” is.)

A hozzánk legközelebbi központ 40 percnyi autóútra van, többször voltunk már itt, utoljára talán tavaly ősszel, így igazán esedékes volt a látogatás. Különösen, hogy a gyerekünk igazi kétéltű, imádja a víz minden formáját és képes lenne napokig a medencében (vagy itthon a kádban) pancsolni, ha hagynánk neki.

Nem mondtuk el neki előre, meglepetésnek szántuk, de persze észrevette, hogy milyen holmikat pakolok reggel a táskába és onnantól kezdve egy merő izgalom volt az egész kis lénye. Az odaúton be nem állt a szája, végig arról hablatyolt, hogy megyünk a fürdőbe és ő mennyi mindent fog játszani a vízben és mennyire jól fogjuk érezni magunkat. Apa vezessen gyorsabban és egyébként is, már majdnem ott vagyunk, ugye?

Szerencsére mi pacsirta népség vagyunk, már a reggel 9 órai nyitáskor ott toporogtunk, így tényleg nem kellett hosszan sorba állni a jegyekért vagy tülekedni a túltelített medencékben.

A pénztárnál a lányunk nagyon türelmes várta, hogy végre beengedjenek minket, de senki nem állta meg mosolygás nélkül, aki a szemtanúja volt, hogy a szó legszorosabb értelmében egy helyben vibrált, annyira izgatott volt, hogy végre-végre itt vagyunk!

Én az óvintézkedések ellenére (vízitampon) sem akartam túl sok időt tölteni a vízben, de azért a legmelegebb termálvizes medencék kivételével a többiben megmártóztam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gyerek egyébként is jobban élvezte, hogy az apjával ökörködhet, minthogy a terhes anyja mellett lébecoljon, de azért örült neki, amikor én is bementem hozzájuk, mert nincs is annál nagyobb boldogság, mint amikor mind együtt vagyunk.

Az ott töltött pár óra nagy részét azzal töltötte, hogy a gyerekpancsolóba ugrált a medence széléről, miközben az apja a vízben várta, én pedig a partról segítettem koordinálni. Az izgalom és a boldogság persze csak fokozódott, hihetetlenül hálás volt, hogy itt lehetünk, minden egyes ugrás előtt odaszaladt hozzám, egy nagy ölelés és egy – a hasamra adott – óriási cuppanós puszi kíséretében kijelentette, hogy ő mennyire szeret minket, majd elviharzott és belecsobbant a vízbe.

Pár óra elteltével persze már láttuk rajta, hogy fárad, így aztán a fürdőben található étterem felé vettük az irányt és hármasban jól belakmároztunk egy nagy, családi pizzából, mielőtt elindultunk volna hazafelé.

Kedden munkaszüneti napra és csodálatos időre ébredtünk, így ismét a parkban töltöttük a nap nagy részét, igyekeztünk kihasználni a kellemes, kora nyári napot és minél több időt a szabadban tölteni.

Délután a kerületi tűzoltóállomás nyilvános bemutatót tartott és a lányunk szirénázó járművek iránti vonzalmát ismerve egyértelmű volt, hogy nekünk is ott a helyünk. Tátott szájjal bámulta a különböző eszközöket és a végrehajtott feladatokat, majd egy hároméves minden eltökéltségével kijelentette, hogy ő most már egészen biztosan tűzoltó akar lenni, de ne aggódjak, mert ha olyan nagy lesz, mint én,

akkor azért markolót és betonkeverőt is fog vezetni.

Igazán megnyugtató, köszönöm a tájékoztatást!

A bemutató után – némi hátsó szándéktól vezérelve – közelebb is merészkedtünk a tűzoltókhoz és sikerült velük megegyezni, hogy ugyan a mi lányunk még túl kicsi a gyerekeknek tartott játékos tréningekhez, de a szülinapjára való tekintettel nagyon szívesen tartanak neki egy rövid, privát bemutatót ajándékként. A tanév végéhez közeledve a hét minden délutánján zajlanak a kisiskolásoknak szóló, tűzoltós foglalkozások, ha az egyik alkalom után visszalátogatunk, akkor örömmel fogadnak minket.

Így is tettünk és csütörtökön délután a szokásos játszóterezés után a tűzoltóállomás felé vettük az irányt. A lányunk annyira be volt zsongva, hogy se hall-se lát üzemmódban működött, a tűzoltókról le sem vette a szemét, áhítattal itta minden egyes szavukat.

Kikészítettek neki egy kézi pumpás fecskendőt, amit vízzel manuálisan feltöltve lehet használni, így végre kipróbálhatta, hogy milyen érzés a tömlőt a kezében tartva a kijelölt célpontokat lelocsolni.

Nem maradtunk sokáig, nem akartunk visszaélni a kedvességükkel (elvégre a munkaidejükön túl dolgoztak miattunk tovább), de a lányunknak így is maradandó élmény volt a „tűzoltóskodás” és az esemény óta még nem telt el úgy nap, hogy ne emlékeztetett volna minket arra, hogy neki miben volt része az állomáson.

Pénteken ismét folytatódott az ünneplés, aznapra terveztem a bölcsis szülinapi banzájt. Igyekeztem mindent előre elkészíteni, mert elég kötött szabályok vonatkoznak minden ilyen alkalomra, nem lehet csak úgy saját kútfőből készülni.

Süteményt és tortát nem lehet bevinni, de egészséges rágcsálnivalót, 100%-os gyümölcslevet és gyümölcsöt viszont igen, így én is olyan csomagot állítottam össze, ami megfelel az intézmény elvárásainak.

Idén is megkérdeztem, biztos, ami biztos, hogy van-e allergiás gyerek a csoportban, mielőtt bármit is megvettem volna. A 25 fős csoportból mindenki eszik mindent, így végül 1,5 kg áfonyát, almacsipszet, teljes kiőrlésű kekszet és bio almalevet vittük a szülinapra, hogy mégiscsak meg tudják a csoportban is ünnepelni, hogy 3 éves lett a mi kis csemeténk.

A rágcsa mellé itt szokás valami kis aprósággal is készülni a csoporttársaknak, ezt mindenkinek a szekrényébe teszik a nap végén és otthon a szülők eldönthetik, hogy mi az, amit megkaphat belőle a gyerek.

Szerintem nagyon jó ez a rendszer, hogy nem benn a csoportban kapják meg ezeket a kis meglepetés-batyukat, mert általában ebbe csomagol mindenki különböző édességeket és bizony én sem szoktam minden egyes darabot odaadni a gyerekemnek, mert vannak olyan nyalánkságok, amik nálunk tiltólistásak.

Én a lányom csomagjaiba nem is tettem semmi olyasmit, amit én nem etetnék meg vele, csak pár apró, jó minőségű csoki és egy – a csoportban most nagyon menő – ragacsos játék került a nyuszis zacskókba.

A tavalyi szülinapjára házilag készített papírtortáját is felfrissítettem, így péntek reggelre már minden készen állt a bölcsis szülinapra.

Odaúton az autóban majd kiugrott a bőréből, hogy most már nem kell többet aludnia, ma már TÉNYLEG ő a szülinapos! Annyira komolyan vette a szerepét, hogy még a „boldog szülinapot...” kezdetű klasszikust el elénekelte saját magának legalább tizenötször, amíg beértünk a csoportba.

Annyira jól sikerült az ünneplés, hogy amikor délután mentem érte, haza sem akart még jönni! Szerencsére a teták nagyon megértőek voltak és megengedték, hogy letelepedjek az egyik árnyékos padra az udvaron, amíg a szülinapos lányom még játszik egy kicsit és a pajtásaival táncol a kinti hangszórókból szóló kedvenc gyerekdalaira.

Mi a férjemmel a szombatot választottuk ki, hogy odaadjuk neki az ajándékunkat. Mivel rollert kapott tőlünk, arra jutottunk, hogy az a legideálisabb, ha rögtön a parkban bontja ki, így azonnal el tudja kezdeni használni, nem kell megvárnia, amíg kijutunk vele a lakásból.

Az ajándékot látva teljes eksztázisba került. Annyira büszke volt az új szerzeményére, hogy minden egyes szembejövőt megszólított, hogy beszámoljon róla, hogy neki születésnapja van és megmutassa, hogy milyen szép rollert kapott.

Az új járművel felszerelkezve persze olyan lassan haladtunk, hogy órákig tartott párszáz métert megtenni, így amikor a gyerek megkérdezte a mögöttünk kicsit lemaradó apját, hogy mit csinál, ő csak vicceskedve annyit mondott, hogy „nézi, ahogy nőnek a fák.”

Az univerzum persze nem hagyta annyiban az apai gúnyolódást, erre a gyerek nyilvánvalóan azt válaszolta, hogy akkor

ő is szeretné nézni, ahogy nőnek a fák,

amitől persze még ezerszer lassabban haladtunk, én meg annyira röhögtem a férjem színpadias, fájdalmas arckifejezését látva, hogy szó szerint majdnem bepisiltem.

Családilag a szokásos vasárnapi ebéd során ünnepeltünk, ismét nálunk gyűlt össze a szűk rokonság, hogy egy finom menüvel lássunk vendégül mindenkit.

A szülinapos tortáján már péntek óta dolgoztam, hogy minél tökéletesebb legyen, szerencsére az ünnepeltnek is nagyon ízlett a sütemény, amellett, hogy a fő attrakció persze a szivárványszínű belső és a közepébe rejtett színes, csokis drazsé volt.

Miközben néztem, ahogy a lányunk elfújja a gyertyákat a tortán, az jutott az eszembe, hogy jövőre már két kislány születésnapját ünnepelhetjük pár hét különbséggel és mennyire nagyon hálás vagyok, hogy ilyen családom lehet és ennyire szeretteljes környezetet tudunk közösen teremteni.

A férjemmel igyekszünk jó példát mutatni a lányunknak és nyíltan kimutatni a szeretetünket a másik felé, talán ennek is köszönhető, hogy ő is azt élvezi a legjobban, amikor mindannyian közösen ölelkezünk, sokszor szokta ő is ezeket a gesztusokat kezdeményezni.

A héten – valószínűleg a szülinapos eseményeknek is köszönhetően – naponta tucatszor kérte, hogy öleljük meg mindannyian egymást, külön kiemelve, hogy a baba is itt van, nekem pedig majd kicsattant a szívem a túlcsorduló szeretettől.

Már alig várom, hogy végre tényleg megölelhessük a legkisebb családtagot.

Salty