(Várunk szüléstörténeteket, párat már beígértek. Addig egy külföldi beszámolót hozunk ismét- nem hazai, de valódi történet)
Mit tegyél, ha olyan gyorsan jön a baba, hogy nem hiszed, hogy időben beérsz a kórházba?
A brit Emily és férje úgy oldották meg a dolgot, hogy megálltak a legközelebbi kórháznál (ahol nem volt szülészeti osztály), ahol "betolták egy fizioterápiás tornaterembe, és egy kemény asztalra ültették, szemben egy csontvázbábuval és mindenféle sportfelszereléssel".
Emily, a szülés világbajnoka (már első gyerekét is könnyedén és gyorsan hozta világra), nagyon gyorsan, szakadás nélkül, némi gáz és légzőgyakorlatok segítségével szülte meg a kb. 4 kiló húsz dekás Rupertet. Azt mondja, hogy "olyan egyszerű volt a szülés, orvosi beavatkozás nélkül, ami pontosan az volt, amit reméltem, még ha meg is a megfelelő kórházban is történt!".
Rupert igazán egyedülálló szüléstörténete - ahogy Emily visszaemlékezik rá
Április 29-én, pénteken, 40+4 hetes terhesen reggel 8 óra körül kezdtem érezni a fájásokat, ezért felhívtam anyukámat, hogy jöjjön át és vigyázzon a fiunkra, Wilfre. Azt mondtam, hogy ne siessenek, mivel azon a héten már volt néhány rosszul induló fájásom, és nem voltam biztos benne, hogy valóban megindult a szülés.
Mire anyukám egy órával később megérkezett, már annyira előrehaladott állapotban voltam, hogy alig tudtam megmondani, mennyi idő telt el a fájások között. Próbáltam gyakorolni a hipnobirthing légzést, mivel a fájáshullámok intenzívek voltak, és olyan nyugodt és laza maradtam, amennyire csak tudtam.
Elkezdtük a félórás utat a Stoke Mandeville-be, de nem tudtam abbahagyni a fájásokat, így tudtam, hogy a baba már nincs messze. A férjem úgy döntött, hogy behajt az Amersham kórházba, amely 5 percre van az otthonunktól, és berohant, hogy segítséget hívjon valakit. A férjem hívta a mentőket is, amíg kint ültünk.
Betoltak egy fizioterápiás tornaterembe, és egy kemény asztalra ültettek egy csontvázbábuval és mindenféle sportfelszereléssel szemben. Nem éppen az a nyugtató hipnoszülészeti környezet, amit elképzeltem.
Amikor a mentősök megjelentek, két lányt láttam, és megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy nem a bátyám (aki helyi mentőknél dolgozik) nyerte meg a feladatot. Ő is odanyilatkozott utólag, hogy "hála Istennek, hogy nem nekem jutott a feladat", amikor később elmondtam neki.
Egy szülésznő konzulens épp az emeleten tartózkodott, így lejött és megvizsgált. Hallottam, amint azt mondta valakinek, hogy már 9 cm-re kitágultam. Hangosan felnyögtem, mire ő azt mondta, hogy "ez tulajdonképpen ez már 10 cm".
Bejelentették, hogy egy Rosie nevű szülésznő van itt. Én pedig azonnal azt mondtam: "Rosie, de hiszen ő a saját szülésznőm", akit minden szülés előtti találkozón láttam. Azt mondta: "Emily?!" És az arcomba nézett, majd azt mondta: "Bocsánat, arról a khm, végéről nem ismertem fel...".
Fent térdeltem az ágyon, felegyenesedett helyzetben, igyekeztem a gázt és a levegőt adagolni magamnak, amint jött a késztetés, hogy toljak, a fiam, Rupert megszületett, és ekkor, 10:13-kor folyt el a magzatvizem is. Meglepő módon egyáltalán nem szakadtam, annak ellenére, hogy meglehetősen nagy baba volt. A szerencsémet a gravitációnak és a gyors szülésnek tulajdonítom.
A méhlepényt természetes úton akartam megszülni (mivel az első szülésem után egy darabja bent maradt), ezért Rosie késleltette a köldökzsinór elszorítását, amíg ki nem toltam a lepényt. Körülbelül 15 percbe telt, mire kijött, miután az ágyról lekászálódva guggoló helyzetbe kerültem, és néhány nyomást követően épségben kijött. Ez azt jelentette, hogy nem kellett átmennem a szülészeti osztályra, és egyenesen hazamehettem.
A kórház személyzete megkérdezte, hogy örülnénk-e annak, ha minden résztvevővel (végül körülbelül 10 fővel) fényképet készítenének rólunk, és hogy szívesen szerepelnénk-e a hírlevelükben. Figyelmeztettek minket arra is, hogy kórházból kifelé menet mindenki meg akar minket tapsolni, mivel annyira szokatlan, hogy valaki itt szüljön. Ezért úgy éreztem magam, mint egy királynő, ahogy kivonultam - bár meglehetősen zavarban voltam!
Elvégezték az összes szokásos ellenőrzést, és 12:30-ra már otthon voltunk, mindannyian nagyon elképedve, de boldogan, biztonságban.
Köszönöm Donnának a jóga és a szülést megelőző hetek előkészületeit. Biztos vagyok benne, hogy a sok gyakorlás segített abban, hogy ilyen egyszerű és orvosi beavatkozás nélküli szülésem legyen, még akkor is, ha nem a tervezett kórházban történt a dolog!
