Hogy egy jó nagy közhellyel kezdjem: nehéz időszakon vagyunk túl, de a végét még nem nagyon látjuk. Elszálltak az árak, mint héliumos lufi az óvodai ballagáson, a fizetések általában nem bírják követni, és valahogy ki kell jönni hónapról hónapra, folyamatos újratervezés mellett.

Ez egy izé, babablog, szóval hiába van gazdasági végzettségem, nem kezdem el piszkálni a jelenség okát, és tippeket se adok, hogy mit kéne tenni ellene magasabb szinten. Vannak gazdasági és pénzügyi oldalak, ahol ezt mindenféle szakértők megvitatják különféle szempontokból, de itt kevesen olvasnak olyanok, akiknek valós döntési lehetősége van. Inkább azt kérdezném: hogy küzdötök meg vele?

Megvallom őszintén, több esetben másként döntöttem volna, ha látom pontosan előre, mi jön. Nagyjából láttam én, néha még rosszabbra is gondoltam, mint ami valójában lett, ezért nyár közepétől már komolyan elgondolkodtam pár dolgon, kidolgozva ilyen-olyan stratégiákat, aminek része volt az is, hogy hát ez van, amire nem vagyok hatással, azon legalább ne húzzam fel magam. Sokszor szorongani is szükségtelen, mert mindig valamivel több lehetőségünk van, mint ami elsőre látszik.

Szóval van ez a kétszámjegyű infláció, hónapok óta, elegánsan duplázott egy rakás alapvető élelmiszer ára, hagyjuk is az üzemanyagokat, ne emlegessük az építőanyagokat, de fél mondatban gondoljunk azokra, akik a Covid alatt felélték a tartalékaik jelentős részét, most meg pont ők nem bírnak árat emelni, mert azon az áron már a kutya se venné meg, amit épp árulnak. A szigorúan a saját és a környezetem példái alapján eddig a következő megküzdési módokat és tanulságokat figyeltem meg:

Van ott is sokszor tartalék, aholúgy tűnt, már nincs, a szent teheneket meg néha könnyebb elengedni, mint gondolnánk

Pár éve (igaz, a gyerekeink is kisebbek és kiszámíthatatlanabbak voltak) még sokszor bosszankodtam azon, amikor minden igyekezetem ellenére kaja került a szemétbe. Megszáradt kifli meg zsömle, feltét nélkül szomorkodó köret, a hűtő hátuljában felejtett felvágott, észrevétlenül megrohadt gyümölcs. A jelenség látványosan szűnt meg szinte teljesen, mióta ennyibe kerül a gyümölcs, a pékáru, vagy bármi más ételféleség. Továbbra se lettem pontosan előre tervező mintaháziasszony, de a pazarlást mégis észrevétlenül megfogta az infláció – meg persze a kamaszok többet is esznek, mint az ovisok vagy a kisiskolások.

Sokaknak volt szent tehén a fűtés. A gyereknek/nagyinak/nekem szükséges a 23-24 fok, mondták. Eddig. Szerintem tömegesen derült ki, hogy senki se fagy meg húsz fokban sem, mindenki kapcsolgatta a villanyt lefelé, mint a kisangyal, húzta ki a falból a felesleges töltőket. Ettől még sokan szembesültek irtózatos számlákkal, és sokaknak szinte megoldhatatlan költségszintekkel – de a néhány pozitív hatás közé sorolom azt is, hogy a mi utcánkban szinte mindenki leállt a felesleges és zajongó kültéri berregőkkel, a levélfújogatóktól a hobbiflexig. Végre hallom a feketerigót, ha rákezdi.

Újratervezés és alkuk

Mióta a szolgáltatószektor zöme akkor is erőlteti az előfizetést, ha nekünk untig elég lenne egy-két alkalom, sokan sokféle párezres költségű szolgáltatást csak fizettek, de talán nem is használtak igazán. Online filmek, játékok, híroldalak, tévécsatornák. Én szokatlanul gyanakvó fejet vágok ezek láttán, ezért nem szaporodtak túlságosan el itthon, de bőven élek a „szüneteltetés” lehetőségével számos amúgy hasznos szolgáltatás esetében is, ha épp nincs időm használni adott időszakban.

Arról nem is beszélve, hogy döbbenten láttam, mennyit tudok fogni mondjuk egy lakásbiztosításon, ha rászánom az időmet és körbenézek pont a megfelelő időszakban. Elugrálhatok egy-egy nagyobb áremelés elől távközlési-vagy médiaszolgáltatónál, találhatok jobb mobilcsomagot, tartós befektetést. Boldogult lánykoromban rendszeresen csináltam ezeket – de mivel iszonyú idő-és erőforrásigényes, ráadásul az ember személyiségének se mindig tesz jót az összehúzott szemöldökű számolgatás, volt, amit már évekkel korábban abbahagytam. Most újrakezdtem – muszáj. Meglepő volt, mennyit jelent a családi kasszában. Sajnos.

Annak nem nagyon vagyok a híve, hogy ha valamire szükség van, akkor próbáljuk olcsóbban és vacakabb minőségben megúszni.  A „nem kell” sok esetben lehet jobb választás.

Növeld a bevételeidet

Én nem igazán a pénz miatt váltottam munkahelyet. Mégis meglepett, mennyivel könnyebb egy új munkahelyen jobb feltételeket elérni. És mennyit változott a munkaerőpiac, ahol most már nem kell feltétlenül leírnunk magunkat, csak mert elmúltunk X évesek, vagy nem feltétlenül pontosan ugyanazt akarjuk csinálni egy pontosan ugyanolyan jellemzőkkel bíró, csak más nevű cégnél. Én viszonylag sokáig voltam egy helyen, és bár nem mondanám, hogy ne figyeltem volna valamennyire kifelé, mégis: mintha valami nagy kő alól másztam volna ki. Nem ígérem persze senkinek, hogy az ország minden szegletében meg minden szakmában pont ez a helyzet…de megpróbálni most talán sokkal inkább ér és érdemes, mint pár éve. Ne legyetek kishitűek. Én is túl sokat vártam.

És igen, megint eljött a másodállások kora, meg amikor eladod a tényleg felesleges, de használható lomokat ilyen-olyan helyeken, cserekereskedelemben értékesíted valami tudásod valaki más tudásáért cserébe. Nem, nem mindig jó visszaállni, ha egy időben már nem volt szükség ilyesmikre – de talán most se tart örökké a korszak, amikor úgy érezheted, muszáj. Addig leszegett fejjel húzod az igát. De csak ha tényleg muszáj.

Ahol nincs ötletem

Ami ijesztő feltevés maradt: a lehetőség, hogy valami miatt nem tudnék dolgozni (irtózatosan gyorsan apadnak az ember tartalékai, ha nincs bevétele), vagy ha valamilyen egészségügyi szolgáltatásra van szükség, amit reálisabb megvenni, mint kibekkelni, vagy reménytelenül keringeni valami rendszerben, ahol csak a kiszámíthatatlanság kiszámítható. Az eddig viszonylag megfizethető magánorvosi szolgáltatások ára felment a Holdba, ahogy nincsenek könnyű helyzetben azok sem, akiknek valamilyen állandóan gondozásra szoruló állapotuk van, amihez valami izéket folyton és újra meg kell venni, legyen az gyógyszer, eszköz vagy szolgáltatás.

Mit mondjuk a gyereknek?

Nagyon sok gyerek már régóta ismeri a mondatot, hogy „erre nem telik”. Gyerekeknél egyébként csak akkor fájdalmas az ügy, ha folyamatosan valamiféle kísértés van körülöttük, és akiket ismernek, mind látszólag jobb helyzetben vannak. Gyerekkoromban sokáig nem igazán érzékeltem, mennyire csórók vagyunk – legfeljebb akkor, amikor egy erdei kirándulás után csak a legolcsóbb „önkiszolgáló” étteremben tudtunk enni, ott is leginkább a legolcsóbb és legüresebb ételt, a krumplis tésztát (azóta se vagyok hajlandó megenni, amíg van bármi más lehetőségem). Nem zavart igazán, hogy az unokatestvérem kinőtt ruháiban járok (szép ruhái voltak…), nem akartam se több édességet, se több játékot – igaz, az akkori kínálat nem volt azonos a mostanival, és az iskolai társaim többnyire nem voltak sokkal jobban eleresztve, mint én.

A spórolás ugyanakkor hajlamos az emberből rosszfejet csinálni, időigényes, macerás, kevesen tudnak „könnyedén” lemondani a legtöbb dologról, vagy derűsek maradni anyagi problémák ellenére, és igazából a gyerekek ezt szenvedhetik meg, nem feltétlenül valami játék vagy ruhadarab, menő cipő hiányát. Lefelé változtatni nehéz, ha pár éve még simán elmehetett valaki nyaralni, színházba, étterembe, nehéz megélni, hogy most bizony nem megy, vagy nem úgy, nem annyit, nem oda.  Mindenkinek van talán pár olyan gondolata, ami mégis elviselhetővé és kevésbé pusztítóvá teszi – a vicces mémek mellett, ahol a „drága ajándékot” mondjuk egy csomag vaj képviseli mostanában.

Vakmacska