Az utóbbi időben egyre másra kerültek elém nagy nagycsaládok történetei. 6-8-12 gyerekes családokról szóltak, különböző témákban. A cikkekben leírtak egyike sem negatív felhangú volt. Nem bántalmazásról, elhanyagolásról, segélykérésről volt szó egyik esetben sem. Mégis a kommentek elítélőek voltak. Megszólták a családokat, mind egy szálig. Elenyésző volt a gratuláló, pozitív komment. Különböző témákban, de hasonlóan kötöttek bele a nagy nagycsaládot vállalókba.
Ennyi gyereket el is kell tartani!
De senki sem kérte, hogy más tartsa el. Veszett sajnálkozások hangoztak el a szegény édesapák vonatkozásában, aki bizonyára egyedül dolgozik, hisz a nő egy szülőgép, és ő nem ér rá a gyereknevelés mellett dolgozni. Mindezt úgy, hogy a képek egy szép otthonban élő, szemlátomást nem éhező, rendesen, gyakran nagyon hasonló ruhába felöltöztetett gyerekekről szólnak, akik mosollyal az arcukon pózolnak a kamerába. Az anya és az apa is a képeken pózol, szintúgy mosolyogva és a negyvenes apa nem hetvenesnek néz ki, az anya is csinos, smink, frizura, öltözet rendben. Alapvető probléma, hogy a házimunka és a gyermeknevelés, ha azt az anya végzi, nem munka. Bezzeg, ha ki kell szervezni. Az bizony súlyos összegekbe kerül és még adóznak is utána. Mindannyian tudjuk, hogy mibe kerül egy gyerek eltartása.
Mindenki tudja, a gyerek pénzbe kerül. Higgyük már el, hogy aki gyermeket vállal, sokat, az is tudja mit vállalt. Ide tartozik a „mi lesz, ha történik valami” kérdése. Egyikünknek sincs varázsgömbje. Nem látunk a jövőbe. Élünk a legjobb belátásunk szerint. Aki sok gyereket vállal az is. Egyikünk sem tudja az élete minden területét a kezében tartani. Van újra tervezés, van megbánás, van „ha előre tudtam volna”, aztán mindenki reméli a legjobbakat. Nem lehet mindenre felkészülni. Van, aki biztonságból 1 gyereket vállal, mert az egyet bármi is történik el fogja tudni tartani. (vagy nem) Van, aki pedig reméli a legjobbakat és újra tervez, de a nagycsaládos álmait nem engedi. Különbözőek vagyunk. Ebben nincs jó vagy rossz döntés. Van azonban NEKEM JÓ, vagy NEKEM ROSSZ.
Védekezni tudni kell!
Az általam olvasott cikkek mindegyikében, pedig egy tucat is volt az, elmondták a szülők, hogy ők tervezetten szerettek volna nagycsaládot. Többen ilyen módon kerestek párt is. Örülnek, hogy sikerült az álmuk. Tervezték és boldogan várták és fogadták az újabb jövevényt. Még soha nem olvastam, hogy valakitől megkérdezték volna, hogy hogyan, vagy egyáltalán védekezik-e, de a kommentelők tudni vélik, hogy az „ilyenek” nem védekeznek, vagy olyan silányul, silány módszerrel, hogy hát besikerül az a sok gyerek. (Jelentem, mint 8 gyerekes, hogy DE, védekeztünk, sikerrel, csak szerettünk volna MÉG gyereket)
A gyerekek felnevelik egymást
Ez a „kedvencem” a kommentek közül. Hát persze, meg ahogyan azt az egyszeri kommentelő elképzeli. A szülő, amelyik felnőtt, és felnőttként is él, és tervezte, hogy nagycsaládot szeretne, tudja mire adta a fejét. Sőt, bármikor meg is gondolhatta vona magát. Volt itt olyan kommentelőtárs, aki 3 gyereket tervezett, aztán az első után meggondolta magát. Van ilyen. Azt az egyet szereti, neveli, éli boldog világát, de időközben felismerte, ezt ő még egyszer nem kezdi újra. Olvastam már a Bezzeganyán olyan hozzászólást is, hogy ha elölről kezdhetném, nem szülnék. Ilyen is van. De aki 5+ gyereket bevállal, az tudja mit csinál. Azt is, hogy mennyivel több dolga lesz egy újabb gyerekkel. Azt is, hogy több dolga lesz egyel több gyerekkel. És ne, ne a szélsőségeket emlegessük örökké. Olyan is van. Ezekben a cikkekben hétköznapi, leginkább értelmiségi családok története volt leírva.
Itt szokott megjelenni az egymásra vigyázás meg a házimunka kérdése is. Ha egy kamasz amúgy is otthon punnyad, vagyis nincs elfoglaltsága, és a kisebb képes önállóan elfoglalni magát, akkor nem látom be, hogy miért nem maradhatnak egy órát kettesben. Nyilván itt is megjelenhet a kihasználás és a szélsőség, de az általam ismert nagy nagycsaládokban ez egyáltalán nem jellemző. Elmondható viszont, hogy ezáltal is tanul a gyerek, mégpedig azt, hogy én ugyan gyerek vagyok, de a család nem csak arról szól, hogy én vagyok a javak birtokosa, hanem arról is, hogy ha szeretnék kivenni, be is kell tegyek. A házimunka pedig közös ügy.
Nálunk van egy szólás. Aki enni akar, tesz érte, aki tiszta ruhát akar, tesz érte, aki tisztaságot akar, tesz érte, stb. A házimunka ugyanis közös, és nem anyukának segítség. (Mikor a nagy gyerekeim kicsik voltak, és még nem volt mosogatógépünk, minden napnak volt egy mosogatója. Nem tetszett mindig, hogy mosogatni kell. De kinek tetszik? Az egyik, akkor már kamaszkám morgott rendesen, hogy biztos azért szültem őket, hogy minden napra jusson mosogató és ne nekem kelljen mosogatnom. :-D (zárójel a zárójelben, hogy természetesen nekem is volt mosogató napom, sőt, nekem kettő is, meg én főzés közben is, amit frissen csak tudtam, elmosogattam, de ugyan ki szeret házimunkát végezni?))
A családi pótlékért szül
Mint fentebb írtam, akikről a cikkek szólnak, azok tanult, dolgozó emberek. Gyakran nem is kishazánkban élnek. Szimplán gyerekeket, az átlagtól eltérő számú gyereket szerettek volna ezek a szülők, semmi többet. És nem, akkor ne mondjanak le a családi pótlékról. Mégis miért tennék? Bár rendkívül népszerű mendemonda, hogy a mélyszegény családokba a családi pótlékért születik az újabb gyerek, de aki csak egy hangyabokányit is elgondolkodik rajta, az könnyedén rájön, hogy ez mekkora tévedés.
Ma Magyarországon a nagycsaládos családi pótlék 16 000 Ft/hó. Még a minimálnyugdíj is jóval több ennél, aztán arra is azt mondjuk, hogy képtelenség megélni belőle. Akkor egy gyereket, plusz ugye apát, anyát eltartani hogyan is lehetne eltartani belőle? És most jönnek az okosok. 10 gyerekre ez 160 000. Oké, de 12 főre ez csak pusztán üres, „hatósági áras” (értsd: olcsó) kenyérre is kevés. És akkor még csak kenyér volt. Egy gyereknek meg nem csak kenyér kell. És nincs ingyen az iskolai étkezés, nincs ingyen lakhatás, bár adomány ruha, cipő lehet. Szóval nem, ebből megélni nem lehet, és a mélyszegény nagycsaládosok pontosan tudják ezt, nem is emiatt születik gyermekük.
Egy anyának nincs annyi ideje, hogy minden gyerekével személyre szabottan foglalkozzon
A másik „kedvencem”. Mikor valaki várandós lesz a második gyermekével, elképzelhetetlennek tartja, hogy hogyan lesz képes ugyanolyan szeretettel fordulni egy másik csöppséghez, hisz minden szeretete a gyerekre árad. (megjegyzem, hogy nagyiként is előbb-utóbb szembesülnöm kell azzal, hogy a világ legjobb pasija hogy maradhat a „világ legjobb pasija”, ha majd egyszer lesz öcsije, vagy unokaöcsije) Aztán megszületik a második gyerek és kiderül, osztódással szaporodik a szeretet.
Tudom, a 24 óra akkor is 24, ha a fejem tetejére állok, de a sokat hangoztatott és nagyon sok berzenkedést kiváltó kijelentés bizony érvényes: Arra van időm, amire akarom. Ha nekem a gyerek fontos, ha fontosak a kis és nagy dolgai, gondolatai, ha nyitott vagyok a kis világa felé, fogok tudni időt szakítani rá. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek a nagy nagycsaládban felnövő gyerekek egy úgynevezett egészséges elhanyagolásban nőnek fel. Mit is jelent ez. Sokkal hamarabb kell önállósodniuk, ami a mai világban nem egyértelműen pozitív.
Az én nyolcadikom már az óvodában teljesen egyedül öltözött. Miért? Mert nem értem rá fel-le öltöztetni. És minő meglepetés, képes volt rá. Megjegyzem a többi is képes lenne, de hát nincs rászorulva, így öltöztetteti magát. És az öltözés helyére lehet mindenfélét képzelni. (A WC-nk villanykapcsolója azért lett csípőmagasságban felszerelve, hogy az aktuális kicsi, míg mondjuk én szoptatok, tudjon egyedül is pisilni menni.) Van, amiben nincs és nem is lehet engedmény. De mi, szülők, gyakran olyan terheket veszünk a nyakunkba, amire nem lenne szükség. Egyre több az a szülő, aki félti a gyerekét a normális szárnypróbálgatás nehézségeitől is és még a szél hallatától is óvja.
Persze ebben is benne lehet a másik szélsőség is, azonban a tervezett nagy nagycsaládosok bekalkulálják ezt is az életükbe. Nálunk egy kis beszélgetésre mindig volt időm. Bár anyagilag igen szerényen éltünk, de ha arra volt szükség, extra kiadásra is. A kulcsszó a SZÜKSÉG. Egy családban érezze magát mindenki jól. Mindenki tegyen bele és mindenkinek legyen mit kivenni belőle. SZÜKSÉG SZERINT. Az alkalmazkodásnak egy olyan formája ez, amire a felnőtt életünkben bizony naponta szükségünk van.
Még ma is, ha a harmincasaimnak eljön a szükség ideje, pedig ők már évek óta nem élnek velünk, azonnal tudok időt szakítani. Ha pedig nem azonnal, nagyon rövid időn belül mindenképp. Mint kisebb korukban is. Mert érdekel, amit megosztanának velünk, mert fontosak, mindennél fontosabbak. A szabadságom elég nagy részével rendelkezhetnek. Csak szólniuk kell. A család erről szól. Egymásért vagyunk. Cserébe én is számíthatok rájuk.
Mi lesz így a bolygóval?
Ahogyan a nagy nagycsalád sem általános, a gyermektelenség döntése sem. Vagy mondhatom úgy is, hogy mindkettő általános. Akik nagy nagycsaládban gondolkodnak, a leggyakrabban öko-tudatos emberek. A sok gyerekük öko lábnyoma együtt sem teszi ki az átlagot. Lehet pro és kontra vitázni ezen, de ha MINDENKI öko-tudatosan élne, az lenne a jó, semmiképpen sem az, ha a néhány nagy nagycsaládosnak beszólunk.
Ez a poszt nem akart propaganda lenni, hogy „gyerünk anyák, szüljetek csak sokat, sokat”, hanem egyszerűen csak reakció a közvélekedésre.
nagycsaládos
