Néha úgy tűnik, hogy ezt a járványizét csak álmodtuk. Az orvosi rendelők kivételével már nagyjából eltűntek a maszkok, kézfertőtlenítőt még látni pár helyen, de a pánik érezhetően megszűnt. Iskola, óvoda visszaállt a „megszokott”, influenzás időszaki működésre. A közösségi oldalakról nagyrészt eltűntek a kovásznevelgetős és kenyérsütős posztok. Sok-sok ismerős tett ki mostanában fényképet külföldi utazásokról, és tavaly nyáron már egymást taposták a népek a mindenféle fesztiválokon is, velem együtt, védettségit nem kértek sehol sem. Mintha ez az egész meg se történt volna sokaknak – kivéve akiknek a közvetlen környezetéből ragadott el valakit a járvány, aki egyébként még nem járt az élete végén.

Megpróbáltam végiggondolni, mi maradt meg ebből az egészből. Nem volt könnyű, annyira másra állt rá a fókuszunk mostanában, az inflációtól a háborúig, vagy a személyes magánjellegű történetekig. Kíváncsi vagyok, ti hogy látjátok, maradt-e tartós hatása a két évig tartó világjárványnak. Akár felnőttnek, akár gyereknek.

Ami tartósnak bizonyult:

  • Irodai, szellemi munkakörökben sok helyen megmaradt a távoli munkavégzés, a nem helyben lakó kollégák alkalmazása, a home office. Annyira, hogy bizonyos foglalkozásokban alap elvárás lett – nagyon nehéz dolga lett annak, aki „bejárós” szoftverfejlesztőt, informatikust, rendszergazdát,  kereskedelmi vagy marketinges kollégát, netes szakértőt, tartalomfejlesztőt keresett. HR-es ismerős hetente meséli, hogy ő olyan helyre toboroz, ahol elvárt (volna) a bejárás, de így rengeteg ígéretesnek tűnő jelölt éppen csak hogy rá nem vágja a telefont. Viszont kap jelentkezést 50-70 km-re lakóktól is, akik feltételezik, hogy otthonról is tudnak dolgozni.
  • Ennek megfelelően a gyerekgondozási szabikról visszatérő kismamák dolga kicsit talán könnyebb lett, ha nem igényelt feltétlen személyes jelenlétet a munkájuk, könnyebben dolgozhatnak otthonról. Kevesebb ingázás, több idő a még mindig kicsi és pici gyerekekkel, kicsit talán szabadabban beosztható idő – a Covid kevés pozitív hatásainak egyike.
  • Sokan, akik a járvány alatt kezdtek el neten rendelni dolgokat vagy kaját, ezt a szokásukat megtartották akkor is, amikor már kinyitott a bolt meg az étterem.  Számos távoli webshop intenzívebben kezdett hirdetni magyarul  is- megdöbbenve látom a sose látott cégneveket és itthon sose látott stílusú ruhákat, különleges tárgyakat, egyedi bútorokat, ékszereket és még isten tudja micsodákat. Láthatóan vannak, akik megveszik ezeket akár egy közösségi oldalról, többet és többfélét, mint korábban. A kajafutár pedig az utak állandó jelensége lett.
  • Kikoptak az emberek az orvosi rendelések egy részéről, ha lehet, illetve hirtelen keményen elkezdték számonkérni az időpontfoglalást és előzetes egyeztetést ott is, ahol korábban működött az „odamegyek és kiülöm a sort” hozzáállás. A recepteket egyre többen úgy váltják ki a felhőből, hogy személyesen se orvossal, se asszisztenssel nem találkoznak. Az okostelefont, netet nem használó idős emberek viszont a telefonálásra kényszerülnek – és azokat a telefonokat nagyon nem veszik fel. Értem én, hogy mindenkinek könnyebb, hogy applikáció meg e-mail. De egy nyolcvanöt évesnek többnyire már hiába magyarázzák. A hirtelen nagyon rosszul lévő kicsi gyerekek szüleinek helyében se lennék szívesen. Igaz, a Covid évei alatt nagyot robbantak a magánrendelők is – aki meg tudja fizetni, sok esetben átszokott oda. De időpont többnyire ott is kell…
  • Megmaradt a kézfertőtlenítő a mosdókban, valamennyire még hordják a maszkot a tömegközlekedésen. Covid nélkül is lehet valamennyi értelme.
  • Kicsit talán elfogadottabb lett, hogy aki beteg, maradjon otthon. Óvodában, iskolában, munkahelyen. Kevesebb görcsösen köhögő, félpercenként orrát fújó ember. Vagy csak én vagyok szerencsés?
  • Online kapcsolattartás – részben maradtak online szervezésű események, amik korábban szigorúan személyesek voltak. Többfős baráti csevejektől az iskolai fogadóórákig. Utóbbit én kitörő örömmel üdvözöltem, sokkal könnyebb volt, mint folyosókon szervezetlenül sorba állni, és bolyongani a termek közt, már ha egyáltalán odaértem a meghirdetett kezdésre.
  • Online tanulás és tanítás – sokan muszájból kezdtek el online tanfolyamokat 2020-ban – elvégezni vagy tartani. A technika viharsebesen ismerte fel a lehetőséget, és szinte hetente pakolta alánk az eszközöket, hogy minél gazdagabb, teljesebb, kényelmesebb legyen mindez. Meg is tanultuk használni, online vizsgázni, interaktív anyagot készíteni. És mivel olcsóbb és bárhonnan elérhető, velünk is maradt. Hálistennek.

Amiből úgy tűnik, alig maradt valami:

  • Kovász, házikenyér, folyamatos konyhatündérség. Kinyitott a sulis menza, a pék, bővült a rendelhető dolgok száma. Igaz, az éttermekbe nem igazán szoktunk vissza (ez nem fogható teljesen a Covidra, inkább az árakra, amik kilőttek a Holdba).
  • Online szórakozás – azért az kiderült, hogy remek dolog az online színház, az élő fellépéseiről lecsúszott, de éhen halni nem akaró ismert ember online előadása, az online, de élőben közvetített koncert, az otthonról nézhető különleges mozifilm, az emberek igenis vágynak élő koncertre vagy színházba menni, fesztiválon őrjöngeni vizes sörrel és különös ruhákban. A színpadon lévők is jobban szeretik, ha élőben tapsolják meg őket, élőben integetnek nekik, és nem egy képernyőn látják a csetablakban, amit az interaktív néző jobb híján kitalált kínjában: „taps <3”, meg „hosszan tartó, ütemes vastaps”.
  • Majré - már 2021 szeptemberében döbbenten néztem, ahogy a londoni SOHO bulirészében az utcán hömpölyögnek és vacsoráznak egymás nyakában az emberek. A családi ünnepek is visszatértek, és boldog nagyik unokázhatnak végre megint. Már nem rezzen össze az egész iroda, ha Iza eltüsszenti magát, mert huzat van. Nem kérnek állandóan valami igazolást, hogy nem vagy másokra veszélyes. Nem ordítoznak egymással vadidegenek élőben és online, hogy oltott-vagy-oltatlan.
  • Egészségtudatosság – mély sóhajjal látom magam körül, hogy a legtöbbünk nem változtatott látványosan az életén azért, hogy felkészültebben, vagy csak jobb erőnlétben és immunrendszerrel találja meg egy következő járvány. Más kérdés, hogy az élet egyéb részletei se támogatják ezt különösképpen, gondolok csak a méregdrága vagy elérhetetlen szűrésekre, a megugró élelmiszerárakra (igaz, az egészségtelen kaja is drágább lett), a rezsiproblémák miatt megugró sportolási költségekre, vagy arra, mennyi időnk is maradt MÁR MEGINT arra, hogy magunkkal foglalkozzunk vagy sportoljunk. Vagy csak kialudjuk magunkat megint, ha már megint itt a nulladik óra vagy irodába ingázás emberes városi dugókban.

Vicces belegondolni, hogy pont mostanában, de már HÁROM éve volt, amikor egy ország leste lélegzetvisszafojtva, holnap akkor bezárják-e az összes ovit meg iskolát.

Nem kívánom vissza, de néha nosztalgikusan emlegetjük azért, hogy akkor bezzeg volt időm három-négynaponta gofrit meg omlettet sütni reggelire.

Vakmacska