Néha azon töprengek, bizonyos életutak ugyan mit is tanítanak. Az övéről tudom: na, így nem érdemes, hogy semmiféle lehetőséggel nem élünk igazán, aztán kesergünk rajta. Megírom mégis, már majdnem mindenkit megírtam, pedig az is egy történet, amikor valaki egész életében lényegében nem csinál semmit.
Középsőgyerek-szindróma, mondanák talán mostanában. Szélsőségesen introvertált. Akkoriban nem mondtak ilyet, nem analizáltak senkit így, főleg nem ott, ahol felnőtt. De középső gyereknek középső gyerek volt, az tény. Ötből a harmadik. De mintha utoljára markolt volna a kosárba, ami valamilyen tulajdonságokat tartalmazott: a legidősebb, a bátyja volt az Erős-Magas, az öccse, a legkisebb volt az ügyes-mókás, a húga volt a Tündérszép és Tündéri Jó, a nővére meg az Erős Akaratú és nevetős. Mintha neki nem jutott volna már csak a legsatnyább alma a kosárból: ő lett a Morcos.
Felnőttkorára, mert úgy emlékeztek, gyerekkorában még nem volt olyan.
Nevet is ő kapta a legátlagosabbat: minden második lányt így hívtak abban a faluban. A húga megkapta az anyja arisztokratikus-szép nevét (más kérdés, hogy fiatal felnőttként lecserélte egy másikra), a nővére egy falusiasabbat, de kevésbé közhelyeset. Mivel nem lehetett másként kiemelni a tengernyi Erzsébet közül, hát becenevet is kapott, ami aztán se előkelő, se különleges nem volt, ez aztán ráragadt haláláig.
Tanulni nem szeretett. Nem volt angyalian jó és szorgalmas, mint a húga. Nem volt kíváncsi és merész, mint az öccse, aki akkor is szétszerelt mindent, ha nem sikerült pont úgy összerakni, ahogy eredetileg volt, és akit ellenállhatatlanul vonzott a technológiával beszőtt jövő. Nem akart makacsul valamit, mint a nővére, aki a gyermekbénulás után kitartó konoksággal tanult meg biciklizni, hiába esett le százszor a sántán maradt lábával. Nem akart jómódú lenni, mint a bátyja, aki elszaladt ezért Ausztráliáig. A legyet bámulta a falusi iskola termének falán, aztán ki az ablakon, az árokpartra, ahol olyan jókat lehetett játszani. Ugróiskolát, fogócskát, bújócskát, körjátékot. A játék, az volt az élet, mondta egy ritka pillanatában, amikor elmondott magáról valamit. Az órákon elhangzottakra nem figyelt, csak arra várt, hogy a csengő megszólaljon, és ő rohanhasson kifelé végre.
Egészen tizenhárom éves koráig, amikor szívizomgyulladást kapott. Akkoriban meg lehetett halni benne, nem volt rá különösebb kezelés, nem volt ugyan annyira rettenetes, mint a nővérét megtámadó gyermekbénulás, de ijesztőnek épp elég ijesztő volt.
És persze innentől szó se volt fogócskáról meg bújócskáról meg szédülésig pörgésről, szédült ő anélkül is, legyengült és rosszul volt minden hirtelenebb mozdulattól sokáig, amitől úgy megrémült, hogy többé nem is próbálkozott semmivel.
Ezzel alighanem kiment az elemi öröm is az életéből. Nem mert ugrani, futni, táncolni, mert jajj, akkor jön a Rossz. De ugrás, futás, tánc nélkül meg hol a zsongó-viháncoló örvendezés. Morcos lett hát, az egészségére hipochonder módon ügyelő, vírustól-betegségtől iszonyodó. És irigyelte azokat, akik változatlanul ugráltak, futottak, táncoltak, nem fulladtak ki és nem féltek. Ő nem mert, és lassan elkezdte gyűlölködve nézni azokat, akik igen.
Pedig fiatalon még különösebben csúnyának se volt mondható, bár minden fényképen körüllengi valami esetlenség, a kecsesség elillant az önfeledt mozdulatokkal együtt. Sután áll minden képen, sután mosolyog, vagy komoran néz ki tudja, hová.
Azért feljött Budapestre ő is, mint az erős bátyja, az esztergályosságot gyorsan elektronikára cserélő öccse, a tündérszép húga. Ugyanúgy pátyolgatta őt is ugyanaz a rokon, de ő találta a legkevésbé a helyét. Lakni szeretett volna, önállóan, de akkoriban még a párok se jutottak könnyen lakáshoz a háború utáni pesti lakásínségben. Elment cipőgyárba dolgozni, nem volt se jó, se rossz, nem tanult meg semmit ott sem, vonogatta a vállát, az ablakon akkor már hiába bámult kifelé, nem volt se virág, se árokpart, se a körjáték beszűrődő dallama, nem várta ott senki és semmi.
Próbált egy ideig viszonylag csinosan öltözködni, de a sutaság miatt nem mutatott rajta a ruha. Nem is vették észre, nem járt társaságba, pedig az akkori gyárakban dolgoztak bőven fiatalok, sose hallottam később sem, hogy lett volna baráti köre, hobbija, kedvenc sportja, kedvenc könyve, zenéje.
A húgát hamar férjhez vitték. Neki sose volt senkije, akiről tudtunk volna.
A lakást úgy lehetett megigényelni, hogy együtt költözött a húgával és a férjével. Másfél szobás lakás volt, közös fürdővel és konyhával, az egyik szobában a fiatal pár, akik pár év múlva bekerültek egy titkos keresztény gyülekezetbe is. Hívták őt is, nem ment. Bosszantotta az egész közös élet, nem tudta eldönteni, szeretne-e ő is inkább párban élni, vagy hagyják őt békén, a húga férjét nem kedvelte különösképpen, még csak az kéne, hogy ő szolgáljon ki egy effélét. De volt olyan rokonom, aki azt állította, egész fiatalon reménytelenül volt szerelmes valakibe, aki soha rá se nézett.
Márpedig megszépülni egy rajongó tekintettől, kedvességtől, az érezhető gyöngédségtől és sikertől lehet. Ő nem szépült meg. És mintha nem is kereste volna, ki adna rá egy pár szárnyat.
A gyár az utca másik oldalán volt, pont szembe a házukkal. Reggel bement, utána átment az úttesten, otthon volt. Nemigen főzött, nem tudott. A hipochondriája inkább erősödött az évekkel: kritizálta a testvérét, nem mos elég higiénikusan, összekeveri a ruhákat, nincs eléggé fertőtlenítve az edénykészlet, a padló.
Az öccsének kislánya született, ez voltam én. A húgáért rajongtam az első perctől fogva, titkos szövetség kötött össze minket. A húga férjét is nagyon kedveltem, aki apám korai halála után afféle pótapám lett, akivel Bécsbe jártam évekig, aki megtanított parkolni és akinek csodáltam a némettudását és az intelligenciáját.
Csak épp vele nem boldogultam, és ő sem velem. A legtöbbször még ajándékot se vett, közeli rokonságunk ellenére, sose emlékszem, hogy játszott volna velem gyerekkoromban. Egyszer azért hozott egy piros pulóvert, szép meggypiros, meglepően ízléses darab volt, de nagyjából két év múlva nőttem bele, nem találta el a méretet. Másra nemigen emlékszem, hogy valaha kaptam volna tőle. Igaz, én se ajándékozgattam: a húgának meg a férjének bezzeg kamaszként pulóvert és mellényt kötöttem, minden név-és születésnapot gondosan számontartottam, kivéve az övét.
Most döbbenek rá: nem tudom, melyik hónapban született, pedig mindenki másét tudom.
Ha elkezdtünk beszélgetni, három perc múlva már idegesített. Lepattantam róla valahogy, és egyre kevésbé voltam hajlandó foglalkozni vele, csak azért, mert a rokonom.
Pedig az sem igaz, hogy nem volt bennünk semmi közös. A halála után fedeztem fel, mennyi természetgyógyászati, gyógynövényes, korát megelőző táplálkozástudományi könyvet találtam a polcán. Már idősödött, mikor bevallotta, érdekli az ezotéria ilyen-olyan ága, a természetfeletti erők, még az UFO-k is, kíváncsi lett volna jógára, meditációra….a családban nagyjából csak én érdeklődöm ilyesmik iránt. De az ő esetében természettudományos képzés nem járt az érdeklődés mellé, hogy mederbe terelje, az utolsó évek beszélgetéseiből azt is leszűrtem, hogy kiváló alany lett volna szegény sajnos mindenféle összeesküvés-elméletre is, és a világ irányába kifejezett haragja még inkább táplálta volna az efféle hiedelmeket.
A nővére tragikus halála után visszaköltözött a faluba, az üresen álló szülőházba. Kikövetelte a mi részünket is, majd azt panaszolta: az illetéket sincs pénze kifizetni. Kifizettük helyette, hogy a magáénak érezhesse egészen, sose volt saját lakása addig. Ideje volt még: akkoriban 55 évesen el lehetett menni nyugdíjba. Nem állt a kezére a kert, a ház sem. Pedig szeretett növényt-állatot, csak úgy tűnt, gondoskodni nem tud. Nem nyúlt a fákhoz, szőlőhöz: tudja az, merre és mennyit kell nőni. Nem gazolt, fáj a lába, nem bír kapálni sem. Ásni a nagyapám járt át, a maradék gyümölcsöt is ő szedte, ha volt még mit. Az udvarba vetődött egy kóbor kutya, lelkesen befogadta, nevelni nem tudta. Ha vendég jött hozzá, bottal-ütéssel tartotta távol a vicsorgó, harapni induló, őrjöngő ebet – aki esze nélkül rajongott és pacsizott, ha a húga lépett az udvarba. Macskák is érkeztek, soványan és vadul, nem nekik való ételt főzött makacsul, aztán tétlenül nézte, ahogy kipusztulnak egymás után. A házat se volt ereje-tehetsége karbantartani, bedőlt a kapu, a kamrában patkányok jelentek meg az utolsó években. Nem patkány az, aranyhörcsög! Hagyd békén! Engem is!
Mindenki próbált segíteni, senkitől se fogadta el. Előbb-utóbb megsértett mindenkit, aki segítő szándékkal érkezett, még anyámat tűrte a legjobban, aki ha a faluba látogatott, bevásárolt neki (akkor már volt autóm, rám a fuvaros vagy a fizető szponzor szerepe jutott), hümmögve hallgatta az egyre zavarosabb szóáradatot, hát persze, napokig-hetekig is megtörtént, hogy senkihez sem szólt. Az öreg házban akkor már végképp a pusztulás és a káosz volt az úr, de sem azt nem volt hajlandó megfontolni, hogy idősek otthonába költözzön, se hogy valami komolyabb takarítás-felújítás vegye kezdetét. Utólag kiderült, a számlákat se fizette már, a felszólítások felnyitatlanul gyűltek a kidőlt kapura eszkábált levelesládában. Néha Budapestre vágyott. Sétálna a Margitszigeten.
2010 húsvétját megérte még, anyám egyedül látogatta, a Kicsi akkor volt tán hat-nyolc hetes. A húgának telefonáltak a szomszédok aztán: napok óta nem látták, ahogy dülöngélve tolja a biciklijét a boltba vagy postára, semmilyen mozgás nem érzékelhető. Nagynéném férje maga is idős volt már, de kocsiba pattant azonmód – de már nem volt miért sietni. Az egyetlen lakott helyiségben feküdt, arccal a rekamié alja felé, körülötte kővé száradt zsemle, kockasajt, ételmaradékok.
A hipchondriája teljesen alaptalan volt, állapították meg halála után. Némi érelmeszesedés, de se rák, se más komoly ok. Kiszáradt, mint egy gyümölcsöt nem hozó, elhervadt virág. Nyolcvanöt évesen.
A piszkos ágyneműtartóban anyám találta meg a piszkos nejlonzacskót, amiben volt még két tiszta nejlonzacskó. Benne a pénz, ami elég lett volna arra, hogy tisztességes ellátást vegyen magának. Kapott helyette belőle temetést Budapesten, az anyja mellett. Résztvevők száma négy fő.
Rudyard Kipling novellájában, a Riki-Tiki-Téviben szerepel Csucsundra, a pézsmapatkány, aki egész életében gyűjtögeti a bátorságot, hogy kirohanjon a szoba közepére, de soha nem teszi meg. Ha valami marhaságra készülök, bevillan az arca: hát inkább boruljon a fejemre néha az életem, minthogy egy vastag üvegablakon át nézzem másokét, miközben elfolyik belőlem az idő úgy, hogy meg se próbáltam.
Az van az életedben, amit csinálsz, csak az van, filozofálgat nekem valaki tizenkét évvel B. halála után, bólogatok, csak magamat nem értem, mindenki titkára kíváncsi voltam, az övére miért nem, hogy ő miért nem csinált semmit úgy, hogy valami legyen. „Szeretek élni” – mondta pedig nyolcvannégy évesen egyszer, rossz lábbal, fogak nélkül, egyetlen sikeres életprojektet sem felmutatva. Ritkán mosolygott, de ebben az esetben megtette, hüledezve néztem a sűrű tavaszi akácillatban. Az udvarán a gaztenger közepén ott mosolygott egy ki tudja honnan odatévedt nagy lila nőszirom. Valaki fejtse meg kérem.
Vakmacska
